Ez a test egyszer nem lesz többé.
Akit szerethettél, aki voltam, s aki maradok, az mégis itt marad veled örökké.
Most csak azt szeretném, hogy fogd
a kezem, amíg érezheted melegségét, amíg szívem dobbanása bele hasít
a hajnali csendességbe.
Melletted ébredek, füledben lüktető zene lélek-zetem, mely az idővel rohan, s nem kérdezi, mit akarok.
Szívem dobban, s mozdulatlan lüktetéseiben az életről dalol.
Ez a test egy nap porrá válik.
Hamvait a szél keblére fogja,
elrepíti a magas hegyek csúcsáig, ahol az esőcseppek szivárvány tükrében feloldódhat, s lesz újra a földnek eleven, élő, lüktető darabja.
Most csak azt szeretném, hadd lássam szemed mélyén a Mindenséget, engedj be Lelked legmélyére, ahol otthonom lehet.
Szépséges fénylő csillagod lehessek.
Egy nap majd végül útra kelek.
Oda, ahová te is érkezel, amikor így döntesz. Egy nap keresni fogsz,
hogy hol lehetek.
Most csak azt szeretném, hogy ölelésedben rejtőzhessek el a világ elől, amikor úgy érzem, menedékre van szükségem.
Egy nap ez a test, ez a szempár, ez a száj más nyelven szólít téged, máshogyan ragyog rád fényem.
Nem, nem szabad félned!
Annyi emléket adtál nekem, annyi szépet, s cserébe adtam neked
a szívemet.
Megismersz majd, bízz bennem! Érzések nélkül is érezhetsz, ahogy
a végtelen Univerzumban, csillagok közt bújócskát játszom veled.
Látod, már nevetni is tudsz az elmúláson, mert már tudod,
hogy nem igaz.
Egy Ez a test egyszer nem lesz többé.
Akit szerethettél, aki voltam, s aki maradok, az mégis itt marad veled örökké.
Most csak azt szeretném, hogy fogd
a kezem, amíg érezheted melegségét, amíg szívem dobbanása bele hasít
a hajnali csendességbe.
Melletted ébredek, füledben lüktető zene lélek-zetem, mely az idővel rohan, s nem kérdezi, mit akarok.
Szívem dobban, s mozdulatlan lüktetéseiben az életről dalol.
Ez a test egy nap porrá válik.
Hamvait a szél keblére fogja,
elrepíti a magas hegyek csúcsáig, ahol az esőcseppek szivárvány tükrében feloldódhat, s lesz újra a földnek eleven, élő, lüktető darabja.
Most csak azt szeretném, hadd lássam szemed mélyén a Mindenséget, engedj be Lelked legmélyére, ahol otthonom lehet.
Szépséges fénylő csillagod lehessek.
Egy nap majd végül útra kelek.
Oda, ahová te is érkezel, amikor így döntesz. Egy nap keresni fogsz,
hogy hol lehetek.
Most csak azt szeretném, hogy ölelésedben rejtőzhessek el a világ elől, amikor úgy érzem, menedékre van szükségem.
Egy nap ez a test, ez a szempár, ez a száj más nyelven szólít téged, máshogyan ragyog rád fényem.
Nem, nem szabad félned!
Annyi emléket adtál nekem, annyi szépet, s cserébe adtam neked
a szívemet.
Megismersz majd, bízz bennem! Érzések nélkül is érezhetsz, ahogy
a végtelen Univerzumban, csillagok közt bújócskát játszom veled.
Látod, már nevetni is tudsz az elmúláson, mert már tudod,
hogy nem igaz.
Egy nap majd, ez a test csillagporrá változik.
Ott ragyogok rád majd minden gyönyörű éjjelen, és vigyázom álmaidat.
Most csak azt szeretném, hogy ne felejtsd el szeretni engem akkor is, ha már ez a test egy nap a semmivé lesz.
Látod, most még itt vagyok.
Szeretni vágyom téged, és a világot.
Csak fogd a kezem.
Ismerd meg azt, aki valóban vagyok.
És ne felejts el integetni,
ha küldök egy hullócsillagot.
/2020.07.22. Kállósemjén/
Author: Maryanne Antares 818
Kerekesné Udvari Marianna vagyok, Nyíregyházán születtem 1974. november 4-én. Gyönyörű családom van, kivételes férjem, és született négy szépséges gyermekünk. Az írás pár éve talált rám, a legnagyobb veszteség idején, és mostanra ez lett a gyógyulásom eszköze. A túl nagy, és elviselhetetlennek tűnő fájdalmat igyekeztem enyhíteni, kiírni érzéseimet. Eleinte csak magamnak írtam, és a fiók mélyén pihentek a verseim, amelyek a végtelen szomorúságról, veszteségről, világomlásról szóltak. Aztán kezdtek egyre fényesedni a történetek, már láttam a kiutat ebből a sötétségből. Azóta pedig egyre születnek a versek, történetek, amelyek immár sokaknak lett gyógyír a nehézségekre, és remény az újrakezdéshez. Szeretnék fejlődni az írásban, és végre könyv formában is viszont látni mindazt, ami az évek során lelkemből megszületett.