Kézen fogott és kiléptünk az ajtón. Azon az ajtón, amin már megkopott a festék, a rézkilincset fényesre simogatta a kéz, akárhányszor belépett valaki. A kopott festék alatt pedig feltűntek a régi színek, a fa erezete, letisztulva, lecsupaszítva, megszabadulva a rárakódott rétegektől. S bennem az érzések sorra felszakadtak, úgy láttam egy pillanatra a ház történetét, hogy lelkemben éreztem a benne élők sorsát, a sok boldog órát, a titokban elsírt könnyeket, a megélt örömöket, a közös vándorlást a sors útjain, és az életen át tartó hűséget…
Kézen fogott, s én mentem vele. Bíztam benne, s tudtam, hogy amit mutatni akar, annak jelentősége van, az fontos, ha másnak nem is, de számára biztosan. A házat magunk mögött hagyva, elindultunk a kanyargós úton, melyet kétoldalt virágok tengere szegélyezett. A friss széna illatát messzire vitte a szél, keveredve a káprázatos színekben pompázó virágok illatával. Bódító és magával ragadó érzés keríti az embert hatalmába, amikor ilyen helyen sétál, megérintve lelkével a természetet, s mellettem volt az, akivé én is szerettem volna válni. Varázsló, sámánasszony, gyógyító, ismerője az emberi léleknek, szívek titkainak, vadvirágok és növények szövetségese.
Lassan elfogytak mellőlünk az apró virágok, helyüket felváltották illatos cserjék, kisebb facsemeték. Ahogy egyre beljebb haladtunk az erdei ösvényen, körülöttünk apró, fényes, csillámló alakok jelentek meg, melyek, mint kristályok, úgy ragyogtak a fák levelein, s az alattuk csendesen megbúvó virágok szirmain. S amilyen gyorsan feltűntek, olyan sebesen lettek újra láthatatlanok.
-Most megmutatom, mit hagyok itt örökségül neked. Ez az én ajándékom számodra. – mondta halkan, s láttam szemében ragyogni azt a boldogságot, amit akkor érzünk, ha világkörüli útra készülünk.
-Jó, mutasd, nagyon szeretném látni!-válaszoltam, s közben meg azt gondoltam, bárcsak ne kerülne erre most sor, még inkább csak beszélgessünk más dolgokról. Arról, hogy melyik virágban milyen tündér lakik, és hogyan kell őket hívni, ha szívességet kérnénk tőlük. Arról, mennyire félnek már tőlünk, emberektől a koboldok, manók, és mit tehetnénk, hogy újra előmerészkedjenek a fák lombjai közül, a bokrok alól, föld alatti birodalmaikból. Bárcsak beszélnénk inkább arról, melyik csillag miről mesél nekünk az éjszaka csendjében, és miért ragyog fényesebben némelyik, s hol keressük azt a fénylő sugarat, amelyik egyenesen a szívünkhöz vezet.
Azt az aranyszálat, amely olyan erős, hogy soha, de soha el nem szakad, mert azt angyalok szövik, amihez Isten adja a fonalat, a szeretet fonalát. Ez a szál erősebb mindennél, erősebb a legkeményebb fémnél, és semmi el nem bírja tépni.
Ez maga a színtiszta szeretet, a legnagyobb erő az egész kozmoszban, s amelybe kapaszkodva egy nap majd hazajutunk. Szerettem volna még millió kérdést feltenni, de ő már szívével előre nézett. Oda, ahol megnyílnak a Fény kapui, s ahová belépni nem kiváltság, nem érdem, nem jutalom, hanem maga a hazatérés ajándéka az örök hazába, ahol minden lélek szeretve várt és fogadott vendég.
Author: Maryanne Antares 818
Kerekesné Udvari Marianna vagyok, Nyíregyházán születtem 1974. november 4-én. Gyönyörű családom van, kivételes férjem, és született négy szépséges gyermekünk. Az írás pár éve talált rám, a legnagyobb veszteség idején, és mostanra ez lett a gyógyulásom eszköze. A túl nagy, és elviselhetetlennek tűnő fájdalmat igyekeztem enyhíteni, kiírni érzéseimet. Eleinte csak magamnak írtam, és a fiók mélyén pihentek a verseim, amelyek a végtelen szomorúságról, veszteségről, világomlásról szóltak. Aztán kezdtek egyre fényesedni a történetek, már láttam a kiutat ebből a sötétségből. Azóta pedig egyre születnek a versek, történetek, amelyek immár sokaknak lett gyógyír a nehézségekre, és remény az újrakezdéshez. Szeretnék fejlődni az írásban, és végre könyv formában is viszont látni mindazt, ami az évek során lelkemből megszületett.