Apámnak
|
látlak. láttalak.
|
||
|
fogtam a kezed, és láttalak, szóltam hozzád, és láttalak, néztem rád, és láttalak, jöttél velem, és láttalak, éreztem veled, és láttalak, elindultam, és láttalak, elbúcsúztam és elmentem.
|
fogtad a kezem, és láttalak,
szóltál hozzám, és láttalak, néztél rám, és láttalak, jöttél velem, és láttalak, éreztél velem, és láttalak, elindultál, és láttalak, elbúcsúztál és elmentél.
|
|
|
de látlak. láttalak…
|
2025.11.15. (69 évesen)
P.S.:
Ez az írás egyik korábbi írásom ( ’emlékeim… (alak a homályban)’ – Irodalmi Rádió ) tovább írt parafrázisa. Eltérő születésének dátuma, oka, célja és körülményei, mégis fontosak számomra azok az érzelmek, melyek testet öltenek benne.
Most úgy gondoltam, hogy egymást szorosan követve adom őket közre, hátha másban is ébresztenek valamilyen, akár egymással összefüggő gondolatokat…
illusztráció: 30 zseniális fotó a ’30-as évekből – Mit Miskolc adhatott blog (szerkesztve)
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
Az „emlékeim … (búcsúztató)” rövid lírai vallomás, az emlékezés, az elmúlás és az érzelmi továbbélés különösen tömör, letisztult megfogalmazása. A mű központi gondolata, a látás, kettős időbeliségére épül: a jelen idejű „látlak” és a múlt idejű „láttalak” egymás mellé rendelése egyszerre fejezi ki a fizikai elválás tényét és az emlékezetben megőrzött jelenlét folytonosságát.
A szöveg két, egymással szorosan összefüggő egysége különleges tükörszerkezetet alkot. Az első szakaszban a lírai megszólaló idézi fel az apjával közösen megélt gesztusokat, a párhuzamos második szövegrészben viszont megfordul a cselekvés iránya: az apa válik a cselekvések alanyává. Ez a grammatikai és nézőpontbeli váltás a kapcsolat kölcsönösségét, az egymásra ható és egymásban megőrzött érzelmi emlékezetet jeleníti meg, anélkül, hogy a második egységet egyértelműen az apa megszólalásaként kellene értelmeznünk. A kézfogás, a megszólítás, a tekintet és az együttérzés egyszerű, hétköznapi motívumai így egy szoros, emberi kapcsolat sűrített lenyomatává válnak.
A visszatérő „és láttalak” sorvégi formula ritmikus, szinte liturgikus ismétlődése az emlékezés folyamatosságát erősíti, miközben a felsorolás fokozatosan az elindulás és az elbúcsúzás felé halad. A zárlatban bekövetkező elválás mindkét szerkezeti egységben azonos dramaturgiai pont, ám a cselekvés irányának megfordítása más-más érzelmi perspektívát nyit. A „de látlak” visszatérő kijelentése a hiányt felülíró belső jelenlétet fejezi ki, az utolsó, három ponttal lezárt „láttalak…” pedig nyitva hagyja az emlékezés időben korlátozatlan folytatását.
A mű nyelvezete egyszerű, közvetlen és díszítetlen; metaforikus ereje nem látványos képekből, hanem a hétköznapi cselekvések érzelmi jelentéstöbbletéből fakad. Különösen mély tartalmú az „éreztem veled”, illetve „éreztél velem” fordulat, amely a puszta együttlétet meghaladó, kölcsönös lelki kapcsolódást, és a közösen megélt tapasztalatot sűríti magába. A kifejezésréteget itt a tapintás, a tekintet, valamint a mély, tiszta és intim emberi közelség motívumvilága határozza meg.
A szöveg hangzásvilágát az ismétlések egyenletes lüktetése, a rövid mondatszerkezetek és a puritán szavak természetes dallama határozza meg. A tipográfiai kiemelések, a két szakasz közötti térköz, valamint a kezdő- és záróformulák hangsúlyos elhelyezése a tartalmi tükörszerkezet vizuális megfelelőjévé válnak. A kisbetűs címadás és a visszafogott írásjelezés tovább erősíti a személyes, intim, szinte beszédszerű vallomásosságot.
A mű moralitása nem tanító jellegű, hanem az emberi kötődés elemi tapasztalatából következik: a szeretett személy fizikai távozása nem feltétlenül jelenti a kapcsolat megszűnését. A búcsú itt nem végleges lezárás, hanem az emlékezés másik minőségébe való átmenete. A vers legmélyebb élettapasztalati felismerése éppen ebben a kettősségben rejlik: akit elveszítünk, azt már nem láthatjuk a valóság jelen idejében, de az emlékeinkben továbbra is jelen van.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
