A kert végében, hol a körtefa áll,
három hógolyóból hóembert formál
egy gyermek. Répa kerül az arcára,
holdfény ezüstje hull pirosló orrára.
Két szénszemében csillagfény ragyog,
nyakára kék sál simul, puha, meleg dolog.
Három fekete gomb díszíti a mellét,
s egy titkos vágy költözik a szívébe rég.
„Várj rám, míg a tél a hegyekre száll,
őrizd a kertet, míg visszatér a nyár!
Ha újra jövök, mesélek neked,
csak őrizd addig ezt a kis kertet!”
A hóember bólint, bár hangja sehol,
szívében egy álom csendesen dalol.
Egy veréb mesélt neki rétekről, fákról,
rügyfakasztó ágról, csobogó patakról.
Ibolyák kék szeméről, zöldellő rétről,
pillangók táncáról, napsugaras égről.
„Milyen lehet, hol a föld már nem fázik,
s harmatcsepp gyöngye a fűszálon játszik?
Hol nem havat kerget a szél a világban,
csak virágillat száll a fák ágán?
Hol patak csilingel, s a nap melegen néz,
s minden kis virág a fény felé merész?”
Éjszakánként színes kertről álmodott,
álmában még a hó is virágba borult.
Ibolya nyílt a fák gyökerei között,
pillangó pihent a vállán, s ott időzött.
Egy reggel a nap aranyfénnyel ébredt,
a hóember arcán egy vízcsepp fehérlett.
A gyermek odafutott, átölelte szótlan,
kék sálját megigazította gondosan.
„Ne olvadj még el, maradj itt velem!
Ki hallgatja majd meg esti meséimet?
Ki őrzi a kertet, ha leszáll az éj,
ki vigyáz majd rám, ha feltámad a szél?”
A hóember tudta: eljött az óra,
a nap sugarával borult a vállára.
Előbb egyik karja hullott a hóba,
majd teste simult a föld puha takarójába.
A kék sál ott maradt, mint égdarab,
a hó helyén már csak egy vízcsepp fakadt.
A gyermek csak állt, s nézte a helyet,
hol tegnap még barátja őrizte a kertet.
Néhány nap múlva, a körtefa tövén,
fehér kis harang ringott a szél ölén.
Hóvirág bontotta szirmát a fényben,
mintha a hóember mosolygott volna benne.
A gyermek lehajolt, s halkan kérdezte:
„Te vagy az, barátom?” – s a szél felelte:
„Aki a tavaszt szívében hordozta,
most virágként tért vissza otthonába.”
A szél egy kék sálhoz szirmot sodort,
s a néma kertben újra dal szólt.
A gyermek mosolygott: már jól tudta rég,
nem tűnik el az, kit őriz a szív még.
Azóta, ha télen hóembert épít,
nem kéri többé, hogy maradjon végig.
A körtefa tövén egy kis helyet hagy,
mert tudja: tavasszal ott hóvirág fakad.
Mert a hóember álma nem veszett el,
csak más alakban tért vissza egyszer.
S ha március szellője végigsimít a tájon,
egy hóvirág ringatja a tél utolsó álmát.
Author: Váralljay Ildikó
Váralljay Ildikó vagyok, a Miskolci Egyetem magyar nyelv és irodalom szakon végzett bölcsész. A könyvek, a versek és a szavak világa régóta meghatározó része az életemnek. Hosszú éveken át elsősorban magamnak írtam, gondolataimat és érzéseimet versekbe, történetekbe öntve. 2026 nyarán egykori egyetemi csoporttársam, Kazinczy-érmes Brézai Zoltán biztatására úgy döntöttem, hogy kilépek az addigi csendből, és megosztom írásaimat az olvasókkal. Verseim 2026 júliusától kezdtek megjelenni különböző irodalmi felületeken, és azóta egyre több lehetőség nyílik arra, hogy alkotásaim eljussanak az érdeklődőkhöz. Írásaimban a lélek belső tájai, az emlékek, a szeretet, a szerelem, a veszteség és a remény kapnak hangot. Közel áll hozzám a természet szépsége, az élet apró, mégis jelentős pillanatainak megörökítése, valamint azoknak az érzéseknek a megfogalmazása, amelyeket sokszor nehéz szavakba önteni. Fontos számomra az empátia, az emberi méltóság és az egymás felé fordulás. Hiszem, hogy a megértés képes lebontani az előítéletek falait, és hogy egy őszinte vers olykor többet mondhat minden magyarázatnál.
