Katolikus papként időnként meg kell hallgatnunk testvéreink különös történeteit. Egy kora nyári estén magam is nehéz helyzetbe kerültem, amikor a megszokott, csendes, szinte eseménytelen hétköznapi misézésem után beültem a gyóntatófülkébe, és vártam azokat a híveket, akik valami terhet cipeltek a lelkükön. Kicsit talán el is bóbiskoltam, ilyenkor kevesen jönnek. Aztán egészen felzaklatott állapotban érkezett egy középkorú tanárnő, aki Máriaként mutatkozott be.
– Atyám, kérem, oldozzon fel! – sóhajtotta. – Napok óta nem tudok aludni, szörnyű lelkiismeret furdalással küzdök.
– Mi történt, gyermekem? – kérdeztem tőle a szokások szerint.
– Hétfőn egy bölcsész egyetemi felvételi bizottságban dolgoztam – mesélte, – és nem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem, amikor egy vizsgázó jelentkezését elutasítottuk.
– Hogy történhet ilyesmi? – keltette fel az érdeklődésemet. – Nem felelt meg szakmailag? Vagy emberileg találta alkalmatlannak?
– Megpróbálom elmesélni, hogyan zajlott a vizsgája, remélem, akkor megérti majd, mire gondolok. – válaszolta az asszony, majd beavatott a részletekbe.
„– Jó napot kívánok! – köszöntem neki vizsgaelnökként az egész bizottság nevében, amikor megérkezett” – kezdte el a történetet, – „mire ő úgy válaszolt:
– Ez egy egyszerű felkiáltó mondat kijelentő tartalommal. Funkciója szerint viszont valójában nem állítás, hanem üdvözlés. Óhajtó mondatnak is tekinthető, hiszen valójában azt jelenti, hogy a másik embernek azt kívánjuk, hogy legyen jó a napja.
– Értem.” – feleltem, aztán át akartam adni a szót az egyik kollégámnak, ám a jelölt megelőzött.
„– Ez is egy egyszerű kijelentő mondat visszajelző célzattal – állapította meg. – Viszont tömörített a szerkezete, mert az alany csak a ragozásból derül ki, ez maga a beszélő.
– Kérem, fáradjon ide, és töltse ki ezt az adatlapot! – vette át a szót Ilona, a társam erre.
– Ez egy többszörösen összetett mondat. – derült fel a vizsgázó arca.” – emlékezett vissza az asszony. – „Az egész egy felszólítás, felkiáltójelet kell írni a végére. – folytatta lelkesen. – Az első mondatrész vége a „kérem” szó után van, ami az udvariasságot jelzi, ez enyhíti a felszólítás tényét. Ez a mondatrész egy önálló tagmondat hiányos formában. Egyetlen kijelentő módú, jelen idejű, egyes szám, első személyű igealakból áll, azaz csak állítmány van benne, ami tárgyasan ragozott, az „Önt kérem” mondat rövidítése. Lazábban kapcsolódik a további mondatrészekhez. A második tagmondat a „fáradjon ide” – taglalta. – Ez is egy felszólító módú, teljes tagmondat, az állítmány a „fáradjon”, jelen idejű, egyes szám, harmadik személyű igealak, az „ide” pedig helyhatározó. A harmadik tagmondatban a „töltse ki” az állítmány. Ez önmagában is érdekes kifejezés, mert a „kitölteni” igekötős ige felszólító módú alakjában a „ki” igekötő a szó után külön írandó a magyar nyelv szabályai szerint. A mondatrészben az „ezt az adatlapot” kifejezés a tárgy, az „ez” szó ebben mutatószó. A két utolsó mondatrész kapcsolata is különleges, mert formailag két cselekvés, az odafáradás, és a kitöltés mellérendelt kapcsolata, amit benne az „és” szócska jelez, ugyanakkor tartalmilag értelmezhető alárendelt mellékmondatként is a harmadik mondatrész, hiszen jelentés szerint van közöttük egy célhatározói összefüggés. Mert, ugye, azért, azaz abból az okból kifolyólag kell odafáradni, hogy kitöltse az adatlapot.”
Elképzeltem a helyzetet. Mária meséje és a benne szereplő vizsgázó tájékozottsága már így is lenyűgözőnek tűnt. Bár elég jó nyelvismerőnek tartom magam, hirtelen az futott át a gondolatomon, hogy egyszeri hallás után bizonyosan nem tudtam volna ilyen pontosan megállapítani az összefüggéseket, a mondat és szószerkezeteket.
„– Maga hülyének néz minket? – harmadik, férfi társunk kezdte elveszíteni a türelmét.” – folytatta Marika.
„– Kérdő mondat. – bólintott a fiatalember, és már folyt is belőle a szó tovább. – Egyszerű mondatszerkezetű, nem összetett. Középpontjában az állítmány áll, ez a „néz” szó. – magyarázta. – Ehhez kapcsolódik az egyes szám harmadik személyű alany, egy állapothatározó, ez a „hülyének”, és a „minket”, ami itt tárgy, szófajilag pedig egy többes szám első személyű személyes névmás, a szótő a „mi”, a „t” pedig a tárgyrag.
– Mamma mia! Marika, mindjárt megőrülök! – kiáltott fel Sándor e válasz hallatán, és már a fejét fogta.” – emlékezett vissza a nő.
– Gyönyörű alliteráció! – reagált a vizsgázó. – Minden szó „m” hanggal kezdődik, mindkét mondatban. Még az indulatszavakban is. – tette hozzá szinte elismerően.”
Mosolyogni kezdtem magamban. Bíztam benne, hogy a félhomályos helyen, az apácarácsos térelválasztó mögött nem fog feltűnni a vidámságom, hiszen semmiképpen nem szerettem volna, ha a vendégem úgy érzi, nem veszem őt komolyan. Tulajdonképpen kezdtem átérezni a helyzetét, amibe beavatott, ugyanakkor nem tudtam igazán kivonni magam annak komikuma alól sem.
„– Alighanem be is következik. – nyögte a munkatársam.” – folytatta ő közben.
„– Az „alighanem” módosítószó. A mondat értelmét alakítja át, jelen esetben bizonytalanságot, határozatlanságot fejez ki. – érkezett a válasz.
– Meg vagyok én áldva magával. – legyintett Sándor.
– A mondat érzelmi töltetű egyszerű, kijelentő mondat. – a vizsgázót nem lehetett leállítani. – Szerkezetileg állítmányból, alanyból és eszközhatározóból áll. A „meg vagyok áldva” kifejezés a legérdekesebb része, ez egy igei-igenévi állítmány. A megáld ige az alapja, ami egy cselekvő ige, de ebben a formában szenvedő szerkezetet fejez ki. A magyar nyelv egyik érdekessége, hogy nincs benne igazi szenvedő igealak, mint néhány más nyelvben, pl. a latinban, helyette mi a „van/lett plusz –va/ve” szerkezettel fejezzük ki ezt az állapotot. Ez a szerkezet tehát valaminek az eredményét hangsúlyozza, azaz itt az áldás, a cselekvés megtörtént, és az eredménye most is fennáll. A kifejezés nyelvtani felépítésében a „meg” az igekötő, a „vagyok” egyes szám első személyű létige kijelentő módban, az „áldva” pedig egy határozói igenév, ami itt ráadásul nem módhatározó, mert nem azt mondja, hogy áldva csinálok valamit, hanem állapothatározó funkcióval bír, hiszen arra utal, hogy áldott állapotban van az alany.”
Ekkor már alig bírtam visszatartani a nevetést, belső kuncogásomból előbb valami gurgulázó, furcsa hang lett, amit inkább köhécselésbe fordítottam.
– Itt már nagyon tanácstalanok voltunk. – folytatta Mária. – Láthatóan a felvételizőnk minden mondatot vizsgakérdésnek fogott fel, holott mi még az adatait sem tudtuk felvenni, így tételt sem húzhatott, az idő pedig nagyon telt, és minket is kötött a szabályzat. Megpróbáltam tehát még egyszer ráirányítani a figyelmét a hivatalos kötelességekre.
– „Alá kellene írnia a jelenléti ívet, hogy aztán tételt húzhasson.” – mondtam neki.
– „Ez megint egy összetett mondat, de most csak két összetevőből áll. – bólintott. – Az előző célhatározói mellékmondattól abban különbözik, hogy itt a célkapcsolatot a „hogy” összekötő szó jelzi. A mondat viszont most nem kijelentő, hanem feltételes módú főmondatrészből áll. Ez arra utal, hogy a főmondatban megfogalmazott feltételhez van kötve a mellékmondatban közölt lehetőség. Vagyis ezt „ha… akkor” szerkezettel is meg tudjuk fogalmazni (ez a matematikában a következtetés logikai művelete), a tételhúzás csak akkor következhet be, ha előtte a jelenléti ív aláírásra kerül. A főmondat elemzése különösen érdekes, itt az „alá kellene írnia” kifejezés így, egyben jelenti az állítmányt, ami szerkezetileg tartalmazza az „írnia” főigét felszólító szerinti kötöttségben, a „kellene” segédige jelzi a feltételes módot, az „alá” előtag, mint helyhatározó pedig a cselekvés irányára utal. A mondat többi része: „a jelenléti ívet” határozott névelővel kapcsolódó tárgy, amint azt a „t” tárgyrag is mutatja.
– Tudja, hogy bármit mondott eddig, az nem volt semmire válasz? – Sándor felállt, hogy nagyobb nyomatékot adjon kérdésének.
– Hexameter! – a fiatalember arcán széles mosoly fénylett fel. – De szép! „Tudja, hogy”, „eddig, az”, „semmire”, ezek dactilusok, „bármit”, „mondott” spondeus, „válasz” trocheus… Minden megtalálható benne, amitől különleges. – tette hozzá. – A hat ütemű szerkezet utolsó ütemére jut a trocheus, az ötödik dactilus, mint mindig, a többi pedig dactilus, vagy spondeus előírás szerint. A hexameter egyébként a klasszikus görög költészetben alapverssor, hat verslábból áll. Innen kapta a nevét is. A „hexa” előtag latinul hatot jelent, a „meter” pedig mértéket. Fontos megemlíteni, hogy ebben a formában íródtak a sorok pl. Homérosz Iliászában is. A hat ütemre különböző szabályszerűségeknek kell teljesülni. Az alapképletben öt dactikus, azaz hosszú-rövid-rövid, és egy spondeus (hosszú-hosszú) áll, de a dactilusok némelyike helyettesíthető spondeussal is azzal a megkötéssel, hogy az ötödik ütem mindenképpen dactilus kell, hogy maradjon, a hatodik pedig vagy spondeus, vagy trocheus, ami hosszú-rövid szótagpárú ütemet jelent. A magyar nyelvben a hosszúság és a rövidség kétféle módon értelmezhető. Természetesen hosszú egy szótag, ha benne a magánhangzó hosszú, de akkor is, ha a szótag végén mássalhangzó-torlódás van, bár a magánhangzó benne rövid. Ezeknek viszont tökéletesen megfelel az előbbi mondat. – húzta ki magát.
– Megbolondulok… – Sándor már csak ennyire volt képes. Szerintem, ha nem ott lett volna, ahol, akkor valóban tépni kezdte volna a haját.” – avatott be a részletekbe Marika. – „Ám a vizsgázónk ezt sem hagyta szó nélkül.
– Igen, ez egy érdekes szó. – reagált. – A g-t itt gyakorlatilag k-nak ejtjük, pedig a „g” is és a „b” is, vagyis mindkét egymás mellé kerülő mássalhangzó zöngés. A részleges hasonulás mégis azért következik be, mert gyorsítani szeretnénk a beszédet. Ezt hangszín szerinti részleges hasonulásként is szokás emlegetni. – fejtette ki.
– Mintha a falnak beszélnénk – állapította meg már Ilonka is, döbbenten nézve rám.” – folytatta a tanárnő a visszaemlékezéstől még inkább zaklatottan, – „mire a jelölt a hasonlatról kezdett beszélni, én pedig elkalandoztam, hiszen teljesen tanácstalan voltam, mert még soha nem kerültem hasonló helyzetbe.”– mondta.
– „Maga igen sokoldalú… – próbáltam tehát aztán kellő tapintattal figyelmeztetni én is a fiatalembert a helyzetére, – de…
– A „sokoldalú” összetett szó. – csapott le viszont az a felkínált lehetőségre ismét. Két elemre, a „sok”, és az „oldalú” részekre tagolható. Jelzős szóösszetételről van szó, azon belül is mennyiségjelzősről. – magyarázta.”
– Végül oda kellett hívnunk a biztonsági őrt, hogy vezesse ki. – fejezte be a történetet az asszony. – Egyszerűen nem lehetett neki még azt sem megmondani, hogy hagyja el a vizsgatermet.
Nehezen jutottam szóhoz a beszámoló után. Egyik percben hangos hahotázásba kezdtem volna, amit a tisztességem időben leállított, a másikban viszont megsajnáltam azt a vizsgázót, aki láthatóan minden nyelvtani témának tudósa lehetett már, mégsem kapott esélyt sem a továbbfejlődésre. Megértettem Máriát az aggodalmáért, ugyanakkor a szituáció inkább hasonlított egy bohózathoz, mint egy komoly vizsgához, így magam sem tudtam teljesen azonosulni sem vele, sem pedig a döntésével. Gyorsan elhadartam neki, hogy az Úr meg fogja bocsátani a bűnét, ha elmond három Miatyánkot és három Üdvözlégyet, bízva abban, hogy ezt Isten is elegendőnek találja majd, aztán útjára engedtem.
Ahogy azonban kilépett a fülkéből, azon kaptam magam, hogy nekem is bűntudatom támad. Szegény asszony! Hiszen semmi rosszat nem cselekedett, csak a szabályok szerint járt el akkor, amikor elutasította a jelentkezőt! De szegény fiatal! – jutott erre rögtön az eszembe. – Nem vették komolyan a tudását! Majd rájöttem, hogy a történet hallgatása közben én is mulattam mindkettejük helyzetén.
Aznap este tehát kivetettem saját magamra is a penitenciát.
Author: H. Szabó Klári
H. Szabó Klári az Irodalmi Rádió szerzője. Fő hivatásom szerint középiskolai matematikatanár vagyok, különös érdeklődéssel a geometria és az építészet iránt. Szülővárosom, Eger nagy múltú gimnáziumában elsősorban a reál munkaközösséget erősítem tehát. „Mellesleg” ének-zene-tanárként, és a végletekig megújulni vágyó kreatív lélekként, ha kell, műsorokat szervezek, dekorációkat alkotok, ha kell nem átlagos, meglepő tananyag-feldolgozást segítő eszközöket, vagy egyedi gyöngyszobrokat. Pedagógusként és három gyermekes családanyaként időnként túl sok korlát vesz körül, melyeknek a döntögetéséhez nem mindig érzek magamban elegendő lelki erőt, és szinte mindig időgondokkal küzdök. Bár már több, mint 25 éve vagyok a pályán, kamasz fiaim és tanítványaim mellett igyekszem fiatalos és naprakész maradni, amennyire ez lehetséges. Nagyjából 11 éves korom óta foglalkozom komolyan az írással. A szavakkal, ritmusokkal, rímekkel való festés és alkotás egészen korán megfogott. Szívesen kísérletezem különböző formákkal és szerkesztési elvekkel versben és prózában egyaránt. Ám ahogyan ez a szívem csücskévé vált, sérülékeny is lett. Nehezen nyitom ki a műveimet a nagyközönség előtt, még azóta is, amióta már rengeteg pozitív visszajelzés, és sikeres alkotói pályázatok mutatják azt, hogy talán nem hiábavaló. Középiskolásként helyi antológiákban jelentek meg műveim, majd felnőttként három saját kiadású kötet (Bölcső vagyok, Ad Librum 2009.; Te teremted Ünneped, Könyvműhely 2012.; A szavakon túl…, Könyvműhely 2019),...
