A 03:33-as járat

A 03:33-as járat

A hatos villamos acélkerekei úgy csikorogtak a Széll Kálmán tér nedves sínjein, mint egy megfáradt, öreg hangszer. Péter nem nézett a műszerfalra. Nem volt rá szüksége. Negyven éve koptatta a sínt a főváros éjszakáiban, és a mozdulataiba már régen belevésődött a város ritmusa. A testében, a csontjaiban érezte az idő. Ismerte a dilatációs sávok döccenését, a váltók fémes kattanását, és a megállók közt elterülő csend sűrűségét.

A villamos álmosan duruzsolt, a vezetőfülkében langyos, állott kávészag keveredett az átázott kabátok, és a vizes aszfalt gőzével. Az utastérben csak néhány eltévedt éjszakai alak ült. Egy hazatartó pék, akinek a vállán lisztfehér foltok derengtek a sárga neonfényben; egy fiatal lány, aki a hideg üvegnek támasztotta a homlokát; meg egy öregember, aki szorosan a mellkasához ölelte a megviselt bőrtáskáját.
A Mechwart liget után a szerelvény lassan, nehézkesen rákanyarodott a Margit hídra.
Ezen az éjszakán a Duna felől sűrű, selymes köd kúszott fel a városra. A folyó felett lebegő pára elnyelte a part menti lámpák fényét. A budai és a pesti oldal csak erőtlen, derengő sárga foltokként sejlettek fel a sötétben. A híd zöldre festett lámpasora úgy emelkedett a villamos felett, mint egy óriási, elhagyatott kalitka.
Klitty-klatty. Kattanás.
A műszerfalon a piros digitális kijelző átváltott: 03:33.
A villamos lelassult. Nem Péter húzta meg a kart. A szerelvény magától engedelmeskedett a belső protokollnak. A fékek éles, hosszas sziszegése végigfutott a fémszerkezeten, a kerekek felvisítottak a csúszós acélon, és a hatos villamos megállt a hídon a Margitsziget, és a Jászai mari tér között. Pont középen, egy halk csilingelés kíséretében.
Ott, ahol nincs megálló. Ahol soha nem is volt.
Péter sóhajtott egyet. Megköszörülte a torkát, lecsatolta a biztonsági övet, és meghúzta az ajtónyitó kart. A fémes szisszenést követően a középső ajtó kitárult a semmibe. A kicsapódó ajtón azonnal beáramlott a Duna hideg, folyó szagú párája, és a víz halk, tompa csobogása megtöltötte a fülkét.
A ködből egy fiatal férfi lépett fel a lépcsőn.
Kabátja vizes volt a csöpögő párától, és a szitáló esőtől, sötét haja a homlokára tapadt. A szemei körül fekete, mély karikák égettek nyomot, mint aki hetek óta nem aludt. Nem nézett a vezetőfülke felé, nem kereste a jegykezelőt, és észre sem vette a többi utast. Csendben, nehéz léptekkel hátra sétált, és leült a harmadik sorba.
A villamos ajtaja bezáródott, a szerelvény pedig tovább gördült a ködben.
A fiatalember pontosan három megállón keresztül utazott. Nem szólt egyetlen szót sem, nem nézett ki az ablakon. Csak ülve gubbasztott, kezeit szorosan összekulcsolta a térdén, a fejét leszegve bámulta a műanyag padlót. Péter a visszapillantó tükörből figyelte a mozdulatait. Érezte, ahogy az utastér levegője nehézzé, fojtogatóvá válik a fiúból áradó, láthatatlan feszültségtől.
A harmadik megállónál – a Blaha Lujza tér sárgás lámpafényében – a villamos újra megállt. A fiatalember lassan felállt. Nem sietett. Egy utolsó, mély lélegzetet vett, majd szó nélkül lelépett a nyitott ajtón át a kihalt peronra.

A második sorban ülő pék ekkor álmosan felhorkant, felpillantott, és észrevette a harmadik sor ülésén felejtett tárgyat.
– Elnézést, vezető úr! – kiáltott előre rekedt, álmatag hangon, a fülke felé mutatva. – Ez a srác itt hagyott valamit a széken!
Péter nem lepődött meg. Kinyitotta a fülkeajtót, és intett a péknek.
– Köszönöm, uram. Majd én elintézem – felelte halkan, nyugodt hangon, hogy ne riassza meg az utasokat.
Hátra sétált az üresen kongó utastérben. A harmadik sor műanyag ülésén ott feküdt a tárgy. Egy ezüstösen csillogó, ódon zsebóra.
Péter nem nyúlt hozzá puszta kézzel. A kabátja zsebéből elővett egy puha selyemkendőt, azzal emelte fel a hideg fémet, és visszavitte a fülkébe.
A vezetőülés melletti acélrekeszből elővette a szolgálati készletét. Nem egyszerű szerszámok voltak ezek. A Közlekedési Vállalat éjszakai anomália-részlege csak a kiválasztott, öreg vezetőknek adott ilyen felszerelést.
Péter a fejére húzta a bőrszegélyű, vastag lencsés szerelőszemüvegét. Amikor felkattintotta az oldalán lévő apró kapcsolót, a világ megváltozott. A fülke sárgás fénye eltűnt, majd a lencséken át láthatóvá váltak az anyag mögött rejtőző finom, frekvenciás erővonalak.
A zsebóra a szemüveg lencséin keresztül nem sima fémnek látszott.
A szerkezet magjából pulzáló, ezüstös és sötétvörös fényfonalak áradtak ki, mint valami láthatatlan ideghálózat. Az óra mutatói mozdulatlanul meredtek a tizenkettesre, mégis ketyegett. De nem a másodpercek egyenletes ritmusára, hanem mint egy riadt, vágtató szívverés.
Péter elővette az övéről a speciális, fekete multitoolját. Az ergonomikus fémtestből egyetlen gombnyomásra egy hajszálvékony, mikro-lézeres hangolóhegy emelkedett ki.
Ahogy a multitool hegyét az óra felé közelítette, a fülkében megszűnt a külvilág. A főváros távoli morajlása elenyészett, és a szemüveg audio-erősítőjén át megszólalt egy fiatal lány tiszta, csengő nevetése. Egy forró, júliusi délután illata szállt fel – a por, a balatoni víz és a naptej illata. Aztán hirtelen, mint a villámcsapás. Egy csikorgó fékhang. Éles üvegcsörrenés. A mentőautó szaggatott szirénája. És egy mindent elborító, sötétvörösen izzó bűntudat.
„Máté” – ez a név ragyogott fel az óra belső emlékmátrixában.
A fiatalember az emlékeit hagyta a székben. Egy tragédiát, amit sohasem tudott feldolgozni, és képtelen volt már tovább hordozni a vállán.
Péter feladata az lett volna, hogy a multitool finom lézersugarával átvágja a sötétvörös fonalakat. Egyetlen pontos frekvencia-vágás, és a baleset emléke semmivé foszlik. Az óra elnémul. Máté pedig holnap reggel úgy ébred a pesti lakásában, mintha mi sem történt volna. Tiszta lappal. Fájdalom nélkül.
Ám ahogy Péter a multitool hegyével a sötétvörös szál felé nyúlt, a spéci szemüveg lencséje felnagyította a csomót.
A fájdalom sötétvörös szálai és a szerelem ezüstös fonalai szorosan össze voltak fonódva. Ugyanarra a központi tengelyre tekeredtek rá. Ha a multitoollal átvágja a bűntudatot és a gyászt, a lézer elmetszi a lány mosolyának szálait is. A csókot a balatoni stégen. A közös álmokat. Máté nem fájdalommentes lesz, hanem üres, mint egy elhagyott ház, ahonnan kihordták a bútorokat.

A vezetőfülkében elcsendesedett a fény. Péter levette a szerelőszemüveget, majd visszatette a multitoolt az övére. Percekig ült a sötétben, kezében a ketyegő fémmel. Aztán döntött. Felállt, kinyitotta a villamos ajtaját, és kilépett a Blaha Lujza tér hideg éjszakájába.
A fiatalember még nem ért el az aluljáró lépcsőjéig. A kihalt peronon sétált, a kabátja gallérja fel volt hajtva, a vállán megcsillanó pára, és a rá vetülő sárgás fény ködbe burkolta az alakját.
– Elfelejtette a szerkezetet, Máté – mondta Péter csendesen. A hangja karcos volt és száraz, mint a sínekre hullott őszi levelek.
A fiatalember lassan megfordult. A szemeiben nem volt meglepetés, csak mérhetetlen fáradtság.
– Nem felejtettem el – felelte halkan, miközben a lehelete fehér gőzként csapódott ki a hideg levegőben. – Ott hagytam. Azt mondják, ha három megállót utazik az ember november 3.-án 03:33 a hatos villamoson, le lehet tenni a terheket.
– Le lehet tenni – bólintott Péter, és odalépett hozzá. Tenyerén kinyitotta a zsebórát. – De, ha ezzel a műszerrel leválasztom a nehézséget, felperzselem az egészet. A szemüvegemen át láttam a szálakat, Máté. Nem fog fájni a baleset, fiam. Nem fogsz sírni éjszaka. De holnap reggelre elfelejted a hangját is. Nem fogod tudni, milyen volt, amikor a nevedet mondta. Nem fogod érezni a kezének a melegét. Üres lap leszel.
Máté szeme megtelt könnyel. Az álla megremegett.
– Nem bírom tovább a súlyát – suttogta. – Eléget belülről. Minden este látom a vért az úttesten.
– A hiány nem hiba a szerkezetben – mondta Péter, és a fiatalember nyitott tenyerébe nyomta a ketyegő fémcsodát. – A hiány a bizonyítéka annak, hogy szeretni tudtál. A fájdalom az ára annak, hogy valaki fontos volt neked. Ha a multitoollal átvágom a fonalat, többé nem tudsz majd szeretni senkit.
Máté pár percig bámulta a zsebórát a tenyerében. A fémszerkezet ketyegése lassan megváltozott. Felvette a saját, szaporán verő szívének a ritmusát. A fiú lassan összecsukta az ujjait az óra körül, szorosan a mellkasához húzta, majd a kabátja belső zsebébe süllyesztette.
Nem szólalt meg. Csak mélyen bólintott, megfordult, és elindult a lépcsők felé. A léptei rogyadoztak, de az alakja egyenes volt a sötétben.
Péter visszasétált a sárga szerelvényhez.
Felszállt, becsukta a nehéz ajtót, és felkapcsolta a műszerfal világítását. Az acélrekesz sarkában, a spéci multitool mellett ott pihent egy teljesen átlátszóvá és üressé vált kis kristálygömb.
Péter ránézett a gömbre. Nem érzett semmit. Sem szomorúságot, sem örömöt, sem hiányt. Ő évtizedekkel ezelőtt, azon a csúszós novemberi éjszakán a vágást választotta.
Meghúzta az indítókart. A hatos villamos felbőgött, a fékek kiengedtek, és a 03:33-as járat lassan belegördült a budapesti éjszakába, hogy tovább szállítsa a város elfeledett emlékeit.

2026.08.24.

Nyári Tímea
Author: Nyári Tímea

Nyári Tímeának hívnak, és Budapesten élek. A mindennapi civil életemben senior értékesítőként dolgozom egy telekommunikációs cégnél, ami sok elhivatottságot és figyelmet követel tőlem. A munkám mellett azonban mindig is fontos helyet foglalt el az életemben a kreativitás és a belső gondolatok kifejezése. Nagyon szeretek olvasni – verseket, novellákat, regényeket –, és bizony van, hogy írni is legalább ekkora szeretettel, és szenvedéllyel szoktam. Az írás számomra egy csodálatos belső utazás, amellyel formába önthetem az emberi sorsokról és az életről szóló gondolataimat. A szabadidőmet a legszívesebben a családom körében, a természetben, vagy egy csendes sarokban egy jó könyv társaságában töltöm, kutyusom fülét simogatva. Nagyon szeretek figyelni az emberekre, mert hiszem, hogy a legizgalmasabb történetek a mindennapi élet apró rezdüléseiben rejlenek. Nem sok írásom jelent meg eddig, inkább csak magamnak írtam, fiatal kamasz korom óta, mert úgy gondoltam, hogy a történeteim nem biztos, hogy érdekelnek bárkit is. Amit eddig nyilvánosságra mertem hozni, azok az utinaplóim, amiket az utazásaim során írtam. Ezt a közösségi médiában meg is osztottam. Mivel egyre többen, és többen mondták, hogy ezzel is kellene foglalkoznom, kellő bátorságot gyűjtve vágtam bele az írásba. Ez a sztori 2020-ban indult egy karantén naplóval. Azóta írok, ha van rá szabad időm. A szülinapi pályázat...

0
Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


A lelkem darabjai

Avagy a szerelemhez még mindig értek. Csak a férfiak használati útmutatóját nem találom. Kedves Naplóm! Ma reggel megállapítottam, hogy a szívemnek sürgősen szüksége volna egy

Teljes bejegyzés »

Hét szóban szerelem

Te vagy a reggel első gondolata, az este legszebb, titkos mondata. Pedig megfogadtam, észnél maradok… aztán rám mosolyogtál és tessék, itt vagyok. Téged kereslek száz

Teljes bejegyzés »

Őszi Falevél keringő

Ma reggel táncra hívta a szél az erdő aranyruhás fáit, s egy rozsdavörös falevél elsőként bontotta ki szárnyait.   Utána száz, majd ezernyi társ, sárga,

Teljes bejegyzés »