Nem azért szerettem beléd, mert egyedül voltam.
És azért sem, mert szükségem lett volna valakire.
Mindig is a saját sötétségem jelentette az otthont.
Hanem azért, mert te nem megjavítani akartál,
Nem jöttél fénnyel, nem kérdeztél semmit,
Csak megszoktad szememmel látni a homályt.
Én már rég egyedül lélegzem a legmélyebb csendben is.
A te hangod mégsem megtörte ezt,
Hanem mélyebbé tette.
Nem menedéket kerestem benned,
Csak két sötétség találkozott,
És rájött, így már egészen más a súlya.
Először érzem úgy, hogy ha egyszer el is nyel az éjszaka,
Legalább nem fázom benne többé egyedül.
Author: Karakó Mónika
Karakó Mónika vagyok. 2005-ben születtem Budapesten. A versírással először egy iskolai feladat keretein belül ismerkedtem meg. Később egyre több verset írtam, viszont úgy ténylegesen az Egyetem első évében kezdtem foglalkozni. Ki akartam próbálni valami újat, ezért meséket is írok a versek mellett. A művészet ezen ága segít szavakba önteni az érzéseimet, belső gondolataimat, és az a célom vele, hogy legalább egy ember magára ismerjen ezekben, és támaszt nyújtson neki.
