„Hencse megállt és várt. A hegy csúcsa felett narancsszínű fényrózsa jelent meg. Ezüstös fátylat tükröződött az égre a folyó vize. Lila felhők haladtak el felette és a narancsos fényrózsából, mintha a folyó fátylán ereszkedne alá megérkezett a Fehér-Bika. Az asszony eloldotta Rárót. A madár magasra szállt és egy faóriás magas ágára ült. Nem csapott most nyúlra, fácánra, más harc készül itt. A múlt és a jövőbevesző idő bolyongva találkozik. Ráró szeme Hencsét nézte. Az asszony kezével fekete hajába simított, ezüst hajráfját igazította csak, de a mozdulat nyomán homloka csillagján egy szarv meredt két szeme közül és a fekete haj egy hatalmas, fekete ló fejét övező sörénnyé változott. A Táltos Asszony eltűnt s helyén ott állt az éjfekete sörényű, gyönyörű nyakú, szép csípőjű, karcsú lábú egyszarvú szárnyas. Farkával ide-oda csapkodott, s szárnyát emelte, ziháló orrlyukából prüszkölt, fejét szügyére hajtotta, majd felvágta. Tündöklött az ezüst szarv az éjszakában.
A feje felett csillagok gyúltak, a lila felhő köddé gyűlt köré. Tekintete hidegen meredt a felé tartó Fehér-Bikára, fejét elfordítva a völgyre nézett. A tavaszba burkolt fák és bokrok az este csókjaitól részegedve integettek, fehér és rózsaszín virágaik most visszahúzódtak, rügyekké akartak újra válni, várakozni a pattanás előtti időben. A Fehér-Bika előtt a narancs köd lebegve keveredett az őt ölelő lila felhő sóhajával. Hideg fuvallat csapta hátra fekete sörényét, fekete szemében tűz lobbant, a ködben feltűnt a hold és fénye átölelte az ágaskodó egyszarvút. Csodálatos látvány volt, ahogy a fény a lila ködben glóriát font köré. Ebbe a fénybe tört a Fehér-Bika. Bűbájos varázs szállt a tájra, félelem és kíváncsiság fogta körül a hegyet s a folyó reszkető sóhaja visszhangot vert a sziklákon. Ráró alatt megreccsent az ág, feljebb szállt és figyelt, mert tudta neki itt dolga lesz.
A Fehér-Bika orrából tüzet fújt a Táltos felé. A tűz a táltos szárnyai végét pörkölte. Patái hátráltak a sziklán. A felhő segítségére sietett és eltakarta a hold fényét, hogy a sötétség palástja védje az ellenség elől. Elkezdődött a viadal. A hegyek szakadéka fölött repült a táltos paripa, küzdött a jövőért, küzdött a holnapért.
- Maradnotok kellett volna! – fújta mennydörögve a Fehér Bika
- Tudod, hogy népem csak a sólyom népével élhet tovább.
- Legendák nyomán keltél útra. Jonas kán mellett lenne a helyed. Táltos nélkül maradt.
- Jonas már más úton jár, az ő jövője tiszta. Hamarosan meghal. Láttam a fűzfát ahová temetni fogják, kun szokás szerint lovaival és szolgáival egyetemben.
- Takarodj! A sólyom népe egy táltossal él, s az én vagyok. – fújtatott a Fehér Bika.
- Maradunk! Nem üldözhetsz el! Ha békét nem kötsz, akkor meghalsz!
- Valaha békét ajánlottam és a szívem. Törtelt választottad, pedig együtt lehettünk volna hatalmasak. Garabonciás és Iglic gyermekeink születhettek volna, halhatatlanok. Tündérek vendégei lehettek volna, együtt terelhetnék a narancs és lila felhőket az égen, de Te megelégedsz a „bárányfelhő-bodorító” halandó gyermekeddel és Törtel szívével.
- Hallgass Mótum! – prüszkölt a táltos.
- Nem mondhatod ki a nevem!
A Fehér-Bika körül a neve hallatán narancs tajték szakadt. Szarvával a táltos szügyét célozta, vér serkent. A fájdalom nyomán a táltos nyerítése szaggatta az éjszaka csendjét. Kirántotta magát az éles öklelésből – s bár sebéből dőlt a vér – lábait megvetette a sziklán, szárnyát felemelte és ezüst szarvával a bika két szeme közé célozva szúrt. A Fehér Bika térdre rogyott, fejét megpróbálta felemelni, de az ezüst fegyver a földre szegezte. A fekete táltos ahelyett, hogy tövig nyomta volna a Fehér Bika koponyájába a szarvát, kirántotta azt és szárnyra kapva a folyó felé repült. A Fehér Bika fújtatott, térdre esett és összegömbölyödve egy subába burkolózott pásztorforma emberré válva menekült a hegyről levezető ösvényen.
Hencse a folyó egy zegzugos szigetén landolt. Épp hogy földet értek a lábai, már nyoma sem volt a szárnyas táltosnak. Ruháját vér áztatta, zilált haja eltakarta az arcát. Hanyatt feküdt a kavicsos parton, a folyó vize átbukott rajta. Mellkasán vérző seb tátongott. Feltérdelt és az eget kémlelte. Kiszáradt szájjal kiáltott, vagyis azt hitte kiált, de csak suttogva hagyta el a száját kedves sólymának neve.
- Ráró! Ráró! – súgta a szélnek. S Ráró feltűnt a magasban és lecsapott asszonyára. Karmaival grabancon ragadta. Felemelte és a folyó felett új otthonába vitte.
Pákászok látni véltek egy hatalmas madarat, aki egy fekete hajú asszonyt tart a karmai között és a folyó felett lebegve viszi az ernyedt testet.”
Képek forrása: Pixabay
Author: Deák Mária
Deák Mária az Irodalmi Rádió szerzője. Az írás számomra a hétköznapi kreatív önkifejezés azon módja, ami boldogabbá tesz. A Gerecsében élek, szociális területen dolgozom. 2015. májusától írok rendszeresen amatőr szerzőknek szóló webes felületen.Több antológiában jelent meg versem és prózám. A Holnap Magazin szerzője és az Irodalmi Rádió, alkotó közösségének tagja vagyok. 2017. júniusában a Holnap Magazin gondozásában jelent meg Tündérlabda című verseskötetem. Net kötetemet Kötöny vére címmel az Irodalmi Rádió készítette. A szerző netkötete az Irodalmi Rádió szerkesztésében:Kötöny vére