Kegyelem

Fenyőfa
Kék bársony sötétítő függönyét behúzni kezdte már az ég.
Veronika gondolataiba merülve díszítette a karácsonyfát.
Túl volt már a – Jaj, a bejgli! Jaj, az ajándékok! Jaj, az ablakpucolás! – Bermuda‑ háromszögön, amely bekebelez és kitart egészen december 27‑ig.
Nosztalgiája megmaradt a gyereklét tündérvilág‑szerű karácsonya után ellentétben azzal, amit korunk és a valóság alkotott belőle.
Nem szerette, hogy a plázákban már októbertől elkezdődik a karácsonyi kirakodóvásár, húsvéti nyúlból átlényegült csokimikulások, csokitojásból átváltozott karácsonyfadíszek.
Viszonya a karácsonnyal meglehetősen ambivalens volt.
Legszívesebben barlangba vonult volna, mint a medve, Gyertyaszentelőig.
Persze erről nem az ünnep tehetett.
A karácsony szenzitív időszaka előhozza az emlékeket.
Azt is, amit nem szeretne. Főképpen azokat. Ez az ünnep, amikor minden eszébe jut, aminek nem kellene.
Felnőtt léte abban a kényszerképzetben telt, hogy környezete karácsonyi angyalkájának szerepe rá van kiosztva.
Időt, pénzt, energiát nem kímélve igyekezett megfelelni a saját maga által meghúzott zsinórmértéknek.
Nem szegte kedvét az sem, hogy valaki vagy valami rendre igyekezett semmissé tenni ezt a nagy erőbedobást.
A karácsonyi színpad epizódszereplői– kóbor influenza vírus, orvosi ügyelet látogatás, bosszúra éhes elvált családtag és a sor végtelen– rendre igyekeztek lenullázni az ünnepet.
Mégis, minden évben újra indult a csodavárás.
Ismét itt a karácsonyeste és díszíti a fát.
Nem volt híve a karácsonyt érintő divatoknak, a minden évben más színű díszeknek, a műanyag karácsonyfának sem.
A megkopott dobozokból gyerekkora óta ugyanazok a díszek kerültek elő, megfogyatkozva, újabbakkal gyarapodva. Egy‑kettő még a háborút is túlélte.
Ahogy sorra felbukkantak a díszek a régi korok karácsonyai is előkerültek.
A színes sztaniolból összevarrt füzér, amit még az ötvenes években varrtak.
A piros pöttyös gomba, ami már háromévesen is tetszett.
A színes papírfüzér, amit még kisiskolásan hajtogattak kézimunka órán.
Hajtotta tovább a gondolatok mókuskerekét, ám egyszer csak valami megállította.
Családtagok, akik már csak gondolatban tudnak velünk lenni.
Egyszer csak ott voltak mind, akik szerettek és akiket szerettünk.
Ott álltak a fa alatt, a régi díszek között.
És egyszer csak nagy– nagy békesség lengte körül.
Talán ezt hívjuk a kegyelem állapotának.

Hagymási Klára
Author: Hagymási Klára

Az Irodalmi Rádió szerzője. Kapcsolatom az irodalommal születésem óta tart, mivel magyar nyelv és irodalom szakos tanár anya gyerekeként nőttem fel. Gyakran hallottam gyerekként, unalmasabb óráimban: – Miért nem olvasol inkább? Ülj le és olvass! Mivel jó gyerek voltam, olvastam és olvasok azóta is. A könyvek hőseit magamban barátokká fogadtam. Olvasmányélményeimben hosszasan benne éltem, gyakran sajnálva, hogy ki kell onnan lépni a valóságba. Kapcsolatom a könyvekkel különleges. A hozzám tartozó ingóságok tetemes hányada könyvből áll. Hiszem, hogy a művészetek jelenethetik a reményt, kiutat nem túl barátságos jelenünkből. Megtiszteltetés számomra, ha szerény eszközeimmel részt vehetek ebben az útkeresésben.

0
Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Egy vakáció emléke

Egy vakáció emléke   A csodálatos kisközség, Erdőkertes volt gyermekkorom legszebb állomása. Az általános iskolai tanulmányaimat ott végeztem el a hetvenes évek elején. Nyaranta a

Teljes bejegyzés »
Versek
Veress Zita

A Nyár követelte

Szerelmet követelt a Nyár magának. A világot bejárva, tombolva kereste. Térdre hullva adta az ember lányát urának, s a Nyár ölelő karjai között porrá égette.

Teljes bejegyzés »

A kopasz birka

* Volt is meg nem is, jobbra is meg balra is, egy bokor alól csendes hüppögés, szipákolás, sírás hallatszott. Késő őszre járt az idő, hűvös

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Lustaság

Rózsa Iván: Lustaság „Jeder normaler Mensch ist faul!” – szokta mondogatni Arnold Meier, német barátunk. Vagyis: „Minden normális ember lusta!” Én sem vagyok rest olykor

Teljes bejegyzés »