Itt hagytad az ingedet.
Én tenyeredbe adott lángoló szívemmel fizettem cserébe
bele sem gondolván, hogy megérte, nem érte…
Önfeledt nevetések, érzéki vágyak, könnyek,
teremtő ölelések melyek a lelkünkből jönnek
mindhiába kísértenek már.
Itt hagytad az ingedet.
Én belebújtam s szívtam magamba bőröd illatát
kétsébeesve keresve benne szívem igazát.
Belebújtam, s te lettem egy kis időre.
reszketve remegtem, sejtjeidet ettem ki belőle
vágyva mindent, hiába.
Itt hagytad az ingedet.
Dobhattam volna átkozott mocsokba, sárba
semmit sem bánva, se sírón szánva,
mégis magamra húztam, akár a bőrét vedlett kígyónak ,
benne remegve várva, hogy vajon elhoz a holnap
s tart meg mindörökké.
Itt hagytad az ingedet
Most szárad, patyolat fehérje szemeim elvakítja,
világtalanul fekszem kínlódva, jajongva, sírva
bennem tébolyult angyalok sikítanak.
Néma lettem, megszűntek a szavak
kimondani szeretlek.
Itt hagytad az ingedet.
Author: Tóth Szilvia
Nem vagyok más, csak egy törékeny angyalszív, harmatgyöngy a hófehér liliomon, szösszenetnyi „Szisszenet”. Egy létérzés, amit talán éreztél már… Egy pillanat, amit megéltél. Egy gondolat, ami már benned is megfogant. Angyali világralátás. Olvass, érezz, s fogadd magadba, ahogy szeretnéd…