-Hová mész Öreg?- kiáltott le az Angyal az ágról, ahol éppen napi rendszeres láblógázását végezte. Ma igazán nem történt semmi különös, nem értette, hogy az Öreg hová készülődik olyan sebbel-lobbal. Mert az bizony készülődött.
– Ma van Szilveszter Angyal! Hozok egy üveg pezsgőt, aztán éjfélkor koccintok veled és újévi fogadalmat is teszünk.- válaszolta az Öreg, de csak olyan kutyafuttában, mintha minden bolt bezárna, mielőtt leér a hegyről.
– Mi a bánatos nyavaját?!- ámult el az Angyal, mert olyanról, hogy újévi fogadalom, na még soha nem hallott. Ugyan pezsgőt sem kóstolt még, s bizony kicsit kíváncsi is volt az ízére, ha már egyszer emberek között él.
– Jaj Angyal! Néha olyan értetlen bírsz lenni, mint egy gyermek! – nevette ki az Öreg. – Az újévi fogadalom az olyan, hogy megfogadjuk és próbáljuk betartani a következő évben. Valami, ami jobbá tesz minket. Esetleg gondolkodhatnál… Szerintem rád férne néhány változás… Mondjuk a pimaszságodat ismerve.- tett némi célzást az Öreg, bár az Angyal továbbra is bírt olyan mosolygósan ülni, mintha egyáltalán nem hozzá beszélne. – Na! Ugye? Éppen erről beszélek! –nyugtázta, majd indulóban még visszaszólt. –Gondolkodjál kicsit!- még jó ideig lehetett hallani kuncogását, ahogy a feltarisznyálva, a roppanó hóban elindult a hegyről.
-Ez szép! Csodálatos! – dohogott az Angyal és igen, újra megjelent az arcán az ismert fintor. De ez most olyan értetlenkedős volt inkább…
– Én?! Én gondolkodjak, hogy miben kellene változnom? Hát, ez tényleg egészen elképesztő. Angyal vagyok, vagy mi a szösz?! Úgy, ahogy vagyok, tökéletes.- próbálta magát nyugtatni, de az utolsó gondoltanál kissé felszisszent…
-Jól van, na! Hát van úgy, hogy kicsit pimasz vagyok. Meg néha foghegyről is bírok szólni.
Muszáj volt leszállnia az ágról és hadvezér módjára, hátratett kezekkel föl s alá lépkedett a frissen esett hóban. Igazán fura látvány volt. Egy angyal, aki próbálja meggyőzni saját magát, hogy tökéletes, miközben teljesen tisztában van azokkal a dolgokkal, amik bizony esteleg szorulhatnának némi korrekcióra. A mentséget persze azonnal megtalálta.
- Most tehetek én arról, hogy itt élek a Földön és néhány emberi tulajdonság rám ragadt? Jó! Nem akartam, csak úgy… És különben is. Nem sok. Annyit ki lehet bírni.-rendületlenül mászkált fölalá, észre sem vette közben az idő múlását.
Ott, a hegyen, a téli nap utolsó sugara lehelt könnyű csókot a fák ágaira búcsúzóul. Bennük feszült a hálaadás, az újév kezdete, a tavaszra várakozás, újjászületés, feltámadás reménye. Az Öreg érkezését a talpa alatt ropogó hó már távolabbról is jelezte. Az Angyal hirtelen felocsúdott, gyorsan visszaszállt az ágra, s ragyogó angyali mosollyal lógázta a lábát, mintha mi sem történt volna.
- Ó! Te még mindig itt, Angyalom? – kérdezte az öreg, csöppet csodálkozva azon, hogy szinte ugyanúgy találta az Angyalt, ahogy órákkal ezelőtt itt hagyta.
- Miért? Mit gondoltál? Tán bánatomban világgá szállok? – kacagott az Angyal, és most maga is érezte, hogy bizony pimaszsága nem ismer határokat. Persze, hogy még rá is erősítsen, vágott egy grimaszt. Olyan angyalosan.
- Na! Szállj már le arról a fáról! Vagy ugorj! Vagy bánom is én, gyere le valahogy! Bent várlak! – hívta az Öreg, aki még mindig azon töprenkedett, vajon tényleg eddig ott ült az Angyal, vagy csak ezt szeretné elhitetni vele.
Az Angyal lekászálódott az ágról. Ja! Nem, mintha nem tudott volna könnyedén leszállni, de így tovább tartott. Kicsit húzni szerette volna az időt. Igen, persze, hogy tudta, miben kellene változnia. De a szavak. Oly nehéz őket kimondani néha. Tudja, érzi, mégis. Sőt! Azt is tudta, hogy a ki nem mondott szavak sokszor gátjai a jövőnek. Ő ne tudta volna? Aki igazából mindig, mindent kimond? Ja! Most magáról készült kimondani és ez az igazán nehéz. Még egy angyalnak is talán.
- Itt vagyok Öreg!- toppant be a házba.
Az Öreg éppen poharakat fényesített, amit isten tudja honnan szedett elő. Két pezsgőspohár volt, olyan alkalomhoz illő. Az Angyal meg is lepődött, hiszen a kissé már csorba teáscsészéken kívül, még nem is látta a házban ezeket. Befészkelődött a szokott kis zugába, pisze orráig betakarózott, onnan figyelte az Öreget. A szobában a falióra ketyegése hallatszott csak. Úgy tűnt, mintha tán az idő szeretné sürgetni önamgát.
- Közeledik az éjfél.-hümmögte az Öreg.
Látta, hogy az Angyalon rezdül a takaró. Már éppen csak kilátszott a szeme, onnan pillogatott, kicsit megilletődve. Pezsgőt töltött a poharakba, s az óra élesen jelezte, hogy megérkezett az éjfél.
- Na, gyere Angyalom! Itt az idő! – hívta az Öreg, felé nyújtva a pezsgőspoharat. – Legyen boldog ez az újesztendő!- ölelte át lágyan.
Az Angyal átvette a poharat, tipródott kicsit, nyelt egyet és így szólt.
- Az én…az én fogadalmam….- hebegte, nem kicsit zavartan.
- Csitt Angyal! Mondok én neked valamit! Ne fogadj meg semmit! Én pontosan olyannak szeretlek amilyen vagy! Néha pimasz, néha talán túl szókimondó, olykor flegma. De ez vagy te! Az ÉN Angyalom! Egészségedre!- koccintotta oda a poharát mosolyogva.
Az Angyal csak állt. Igen, tudta, hogy szereti az Öreg, de ez most nagyon mélyen megérintette. Jó, jó… Csupa emberi érzés, na de hát, ha ez van?
- Én is éppen olyannak szeretlek! – csak ennyit bírt mondani, kissé elcsukló hangon és egyszuszra lehúzta a pezsgőt. – Te öreg! Ez nagyon jó!
Néhány perc múlva már tapsikolva táncolt a kis szoba közepén, s az Öreg homályos tekintettel nézte azt, akit talán a legjobban szeretett a világon.
Author: Tóth Szilvia
Nem vagyok más, csak egy törékeny angyalszív, harmatgyöngy a hófehér liliomon, szösszenetnyi „Szisszenet”. Egy létérzés, amit talán éreztél már… Egy pillanat, amit megéltél. Egy gondolat, ami már benned is megfogant. Angyali világralátás. Olvass, érezz, s fogadd magadba, ahogy szeretnéd…