Agyamon kopogtatt a féltékenység karvaly.
Csőrével véresre marta már.
A tűz, mely összeköt bennünket kialudt.
Nem lobban többé fel a láng.
A fájdalom csak mardos és mardos.
Lelkemet a földbe tiporták.
A sebem nagyobb és nagyobb, szakadoz…
Testemet már tályogok borítják.
A szív sebei mélyebbről véreznek,
Még kiálltani sincsen ereje.
Tudja, hogy el van veszve minden.
E mélységből már fel nem kellhet.
A kín fertőzésként terjed. Betemet.
Húz, csak vonz a semmibe le…
Mégsem bírom kiüríteni fejemet.
Patakzik a könnyem egyre…
Kihalt utcán tovasodródó,
Használt zsebkendő lehetek?
Kidobva, illatát vesztve,
És még a kukának se kellek?
Gyötröm magam…Legalább élek !
A kínlódás éltető ereje.
Kin kellene ezt számon kérnem?
Magamat ostorozzam? Vagy Téged ?
Nem számít az már semmit-
Begubózom szorosan.
S merem ki magamból a tengernyi kínt.
Sebzetten, de szorgosan.
Léket kapott szívem – felszárad egyszer,
Megint erős lesz sérült kis tutajom,
De hogy oda újból bárki, ismét beszálljon…
Soha, de soha többé, már nem hagyom!
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
