Jankó otthon a tévé előtt nem a langyos romantikus történeteket, hanem többnyire olyan filmeket nézett, amelyekben harcoltak. Amint egy lövés eldördült a tévében, nagyapja felállt – volt nekem ebből épp elég – és kiment a részletre vásárolt bútorokkal berendezett szobából. Megvárta míg unokája visszajön közös szobájukba, addig a bordó, kissé tintafoltos posztóval borított íróasztalánál, a karosszékben ülve olvasott.
–Tudod kisunokám, nem felszabadulás volt az, hanem dúlás, rengeteg ártatlan élet kioltásával – adta meg a filmkritikát még aznap este az öreg. – Örülök, hogy Tamással barátkozol. Az ő nagyapja rendkívül bátor katona volt, ott harcolt ő is Doberdónál.
– Azt tudod ugye, hogy amiről itthon beszélgetünk, arról az iskolában egy szót sem senkinek, megértetted?
– Még Tamásnak sem? – hitetlenkedett Jankó.
– Neki sem – válaszolt nagyapja a szemüveg mögül. – És azt tanácsolom, hogy szüleidet se zavard azokkal a dolgokkal, amikről mi ketten beszélgetünk. Majd megölelte unokáját és gondosan betakarta. Elalvás előtt elesett bajtársaira gondolt, akiknek legfeljebb egy-egy tántorgó fakereszt jutott, rajta rohamsisakkal, ami billegett, ha a karcsú szél felkérte egy táncra. Akkor a délibábos képzelet többnyire női ruhában játszadozott a fásult katonákkal. A minden távolságot maga alá gyűrő remény legtöbbször pártával koronázott, időtlen szépségként igézte meg az elcsigázott bajtársakat a harcok szünetében. A látomásokban visszatérő lány, az incselkedő hajzuhatagát, illatozó kalácsfonatokba rendezte. Máskor, a felkontyolt hajat és a gondfelhőt eltakaró kendő alól a messzeséget fürkésző nyugtalan női szempárként jelent meg előttük. Éjjelente látogatta meg az álmukban szabadságra menő katonákat, de olyankor nappali fényt árasztott, és elűzte a robbanások füstfelhőjét. – Hát hazajöttél édes fiam? Kacsát vágok ebédre! A tanító megrázkódott, és a múltból egy hátraarccal visszafordult a jelenbe. – Hogyan bírtam volna ki a lövészárok poklát imádság nélkül! – még forgolódott egy kicsit, majd elaludt.
– Elvinném Jankót istentiszteletre, elég nagy már – fordult lányához a szigorú napirend szerint élő idős férfi, akinek a vasárnap a templomot jelentette. – Vannak ott más hasonló korú gyermekek is – és bizakodva nézett lányára. Az anya abbahagyta a vasárnapi leveshez való tészta gyúrását. Törölgette a kezét, hogy időt nyerjen. – Nem mehet templomba! Az öreg bár elég jól eligazodott az álruhát hordó környezetében, mégis fájni kezdett hirtelen az oldala, ahová a puskagolyó hajdan behatolt. Látta ő a tízemeletesre épült új világban, hogy a mindenség urát a kórházakból, a munkahelyekről, így az iskolákból is száműzték. A modern idők dicsőségét hirdető panellakásokban csak szűkös hely maradt a gondviselőnek. Többnyire a faluból városba kényszerített család vénjeinek a kicsi szobája falán jutott egy képnyi hely neki, vagy a könyvespolcon a becsukott bibliába zárva. Majd a szentképek is eltűntek a falról, mert az öregek, elszakítva szántótól, mezőtől, talpalatnyi erkélyen elhazátlanodva, hamar egyek lettek a haldokló alkonnyal.
– Hál’istennek, én családban élhetek, a lányom pedig ottmaradhatott tanítani az államosított egyházi iskolában. Nagy dolog a jó munkahely! – próbálta igazolni a nehezen érthetőt. – Inkább ti tanítsátok a gyerekeket, ne mások igéjét kelljen hallgatniuk! – s azzal már meg is bocsájtott lányának.
Próbálta elfogadni az autótülköléstől zajos világot, ha megérteni nem is nagyon tudta. Kereszteléskor unokájához, Jankóhoz házhoz jött a tiszteletes úr, nehogy a tanítónénire rásüssék, hogy templomba jár, klerikális, mert akkor annyi a katedrának. Értette, értette, de hogy az unokája ne jöhessen el vele a templomba, az mégis csak egy közelben robbanó akna emlékével ért fel. – Az iskolát elvették, az istent onnan kiűzték, de a teremtő háza még megvan. És nincs az a sár és tócsa, ami egyszer fel nem szárad! – bíztatta magát, azzal elindult a templomba.
A városivá szelídült öreg kántortanító temetésére sokan eljöttek a falujából. A tanító lánya – Jankó nagy megdöbbenésére – állami temetésről intézkedett, pedig ott volt a falu papja is a végtisztességet megadó földiek között, aki készült is barátja búcsúztatására.
A tanítónőből városi tanárnővé vált asszony csak nyugdíjas korában tudta meg, hogy a tanári szobában vele szemben ülő kolléganője ugyanabban az egyházi iskolában végzett, ahol hajdanán ő is. Nem illett akkor ilyesmiről beszélni –mondta már megöregedve felnőtté vált fiának.
Egy aranyos barnán elmúló őszön meghalt a tanító lánya is. Őt szülőfalujának papja búcsúztatta, mert gyermekei így akarták. Ott voltak apjának egykori tanítványai is, akik emlékeztek még a szilvalombos falujukban felserdült lányra, a tanító lányára. Jankóból addigra János lett, aki gyermekeit nagyapjának falujában kereszteltette meg. Egy ünneplőbe öltözött vasárnapon János gyermekei felszabadult viháncolással futottak apjuk elé. – Most már igazán te is konfirmálhatnál!
A kacagó fényben a nap szerette volna magát megnézni a tócsatükörben. De mire nyújtózkodva kibújt a felhő paplan alól, addigra már minden tócsa felszáradt.
Author: Kaszás István
Kaszás István székesfehérvári közgazdász és idegenvezető vagyok. Tagja vagyok a székesfehérvári Vörösmarty Társaságnak. A '90-es években Székesfehérvár közügyeivel, a hajdani koronázó templom maradékának megóvásával kapcsolatban jelentek meg cikkeim. Az utóbbi hét években novelláim a VÁR folyóiratban, Búvópatakban, Partiumban, az Előretolt Helyőrségben, Agriában, Litera-Túrában jelentek meg. Az elmúlt években a Petőfi Irodalmi Ügynökség díjazta kettő, pályázatra beadott novellámat. 2021-ben jelent meg a Hungarovox Kiadó gondozásában a Kinőtt ifjúkor című novelláskötetem, 2022-ben a Püskinél pedig a Magyar hadifogolysors Oroszországban - egy kántortanító naplója alapján. Év végén a Hungarovox Kiadónál megjelent a Letöltendő szabadságra ítélve című kötetem. Nős vagyok, két gyermekünk és három unokánk van. Nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádió 2022. évi születésnapi prózakötete, egyik novellámnak, a Lakótelepi Hófehérnek a címét viseli.