Ez a seb már sose gyógyul, s e gyász úgy fáj
Hogy is tudná elengedni egy szülő a fiát?
Annyi dédelgetett remény, és szeretet után
Hogyan férhetnék most közelebb hozzád ?
Hiszen megszülettél, s úgy tűnt, minden remek
Csitítottalak, védelmeztelek, fogtam a kezedet.
S mikor rámnéztél, a világ úgy lett kerek
Olyan boldog voltam, hogy megismertelek.
Majd egy vizsgálat után a bélyeg autizmus lett.
Küzdöttem, hogy más legyen, s megmenthesselek.
Éveken keresztül hűtlen álom hitegetett.
Nem értettem, ez meg hogyan történhetett.
Aztán mikor már nem maradt több könnyem
Másképp harcoltam érted a világ ellen.
Megváltoztam. Dühös anyatigris lettem.
Nem tudtam, kire vetítsem a mérgem..
Gyötrő fájdalom, ok és kiút keresése…
Megváltást remélve minden apró jelben…
S látni ahogy távolodsz, egyre messzebb tőlem
Álmomban remélni, hogy anyának hívsz engem…
Majd elfogadni, kivé váltál legvégül..
Hagyni messzebb menned, mert nem ment már egyedül
Elengedni kezed, “Csak tudd, hogy szeretünk.
Gondolunk rád akkor is, ha nem vagy velünk.”
Feladtam hát. Kudarcot vallott szíven feszül.
Rajta az anyaság ősi érzése mélyen ül.
És a bárcsak-sóhaj soha ki nem merül,
Hogy “Bárcsak minden máshogyan sikerül…”
ÉS álmomban látlak egészségesen.
Hallom hangod, amit hozzám idézel.
Elmondom szeretlek, s tudom, hogy megérted.
“Drága fiam, én bármit megtennék érted…”
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...