Van-e fény az árkon túl?
Van-e árnyék a napfényben?
Valódi élet a földtérben?
Sok pici kő néz keményen
Mint acéltűk szurkodnak
Cseppet sem szelíden
Hiába él bennem vallomás
Ha nem tudom: lesz-e más?
Állok a hegycsúcson, szirtek tetején
Kezemet nyugtatom egy tigris fején
E kedves lény szelíd, mint a Hold
Újra és újra, rám tekint az éjszaka
Nézem pislogva, mélyen hallgatva
Fölöttem a sötét ég, alattam a pokol
Az ördög a hegycsúcson haldokol
Vissza kell kísérnem a hegy mélyébe
Levegőt! Kiáltja újra csak lihegve…
Világnak tetején elérem az eget
De nem érhetem fel az isteneket
Vihognak veszettül újra és újra
Arcukat köd rejti és a hegy foka
Van-e fény az árkon túl?
A Napban élnek-e az istenek?
Átfesthetik-e még a kék eget?
Állok a hegycsúcson, a világ tetején
Kezemmel megérinthetem a Napot
Szívem dühöngő, vad ritmusában
Bátran kalimpál egy oroszlánban
Author: Tarrósi Éva
Irodalomimádó vagyok. Gyerekkoromtól a könyvek világában élek. Mostanra tartozékom lett az alkotás: felold, feloldoz, felszabadít és magával ránt, árnyalatoktól függetlenül. Szeretem az egyszerű jelentéstartalmakat, kevesebb színnel, több dinamikával. Írásaim spontán ötletekből születnek, megélt érzelmek mintázatából gyúrok verseket és történeteket, hogy örökkévalóvá lehessen egy-egy pillanat. Különös érzés, ha a szövegek közben átitatódnak valahogy az ideák világának tintapárnáján valami jól ismert, megnyugtató szellemiségben.
