Nevem Halász Zoltán. 1957-ben születtem Pécsett. Az itt - jellemzően műszaki pályán - ledolgozott 46 év után immár nyugdíjasként szeretnék néhány éves költői pályámon további szárnycsapásokat tenni.
Fém szonett Csikorog, rozsdás: ez a kézi hajtány. Váratlan jött a nap felőli árnyék. Kiábrándult zajjal indult a kampány. Sercegő bakelit, leejtett tányér. Merev tekintettel
Füst gazella Égő szavannák, menekülő állatok. Bús ragadozók követik a nyomokat. Állandóan korgó has: tévedhetetlen vadász. Az örökös éhség becserkész és elejt, minden, álmait letevő
Címlap a padon Frissen boruló dominó oly kemény. Érzed a zuhanást, hiszen neked fáj. Lehulló lapja mégis csupa remény. Újragondolt éned feltáratlan táj. Pillanat a
Szóvirágok hullámoznak a szélben, kezem lágyan simítja őket a réten. A lila, a kék… kéretőzik mind, jönne, kössem őket egy szép csokorba össze. De versembe
Mennyit gúnyolódtak rajta az emberek, összesúgtak a háta mögött. -Szegény, milyen bolond! Elment a józan esze is, amióta eltemette kislányát.-így beszéltek róla. Pedig, ahogy ő
Nézd, ahogy szívem sebeire virágokat hímzek! Begyógyítják, betakarják a hegeket, melyek örökre nyomot hagytak. Szívem minden egyes dobbanásával újabb virágok nyílnak ki szívemen. Hagyom, hogy
