Ülök az autóban, a szakadó esőben. A középső sávban halad a húgom, a kocsijával. Nyomában egy kamion, egészen rátapad a kisautóra. Egy pillanatra, mintha a filmkocka kimerevedne. Mögötte megyek, de a belső sávban, szemmel tartom az autóját. A kamion vészesen közelít hozzá. Jaj, te jó ég! Hisz épp miattam nem tudja megelőzni. Én vagyok az oka, hogy balesetveszélyben van…
*
A kórházból jövünk mindketten. Messze lakunk egymástól és a kórháztól is, autóval egy-egy órás út. Ott voltunk anyukánkkal, amikor – a földi létben – magunkra hagyott minket. Kétoldalt álltunk és fogtuk a kezét. Már hónapok óta nagy beteg volt, és sejtettük, hogy a kórház a végállomás lesz. De nem gondoltuk, hogy ilyen hamar megérkezik. Telefonáltak a húgomnak, hogy órái vannak hátra. Mindketten odasiettünk, hogy vele legyünk utolsó perceiben. Mikor odaértem, már minden lélegzetvételével az életért küzdött. Nem tudtam mit neveznek úgy, hogy halálhörgés. Találó kifejezés, összetéveszthetetlen.
Úgy éreztem, nem tudom elviselni. Nem tudom nézni és hallgatni ezt a szörnyű küzdelmet. S ki tudja meddig fog tartani?! Valamilyen belső késztetés kapcsán az ajtó felé indultam. Talán el akartam menekülni?
– Ne menj sehová! – szólt rám a testvérem, s én visszafordultam. Újra megfogtam a kezét. Éreztem kicsit elhúzza, talán megszorítottam. Aztán megnyugodott. Tovább zihált, de már nyugodtabban. Majd egyre lassabban lélegzett, s egyszer csak láttuk, ahogy kilehelte a lelkét. Kiszállt belőle, az utolsó lélegzet vétele után. A száján keresztül távozott. Nem konkrétan, de mégis érzékelhetően. Sose gondoltam, hogy ez a mondás ennyire találó. Ennyire áttetszően szemléletes.
Egy kicsit még vele voltunk. Még mindig fogtuk a kezét. Már nem mozdult, de tudtuk, a lelke még ott kering körülöttünk, mindent lát és érzékel. Aztán jött a nővér és szólt, hagyjuk magára. Biztosan attól félt, nem tudjuk majd elengedni. Kimentünk. S akkor belém nyilallt. Hát nem mondtam meg neki a legfontosabbat! Visszaszaladtam. Ő ott feküdt, csendben, kisimult arccal, nyugalomban. Odamentem és megpusziltam az arcát. Hiszen nálunk a családban mindig így köszöntünk el egymástól, puszival. Az utolsó útjára, enélkül, hogy engedhettem volna el? Olyan volt, mintha élne. Semmi rosszat nem éreztem, hogy egy halottat csókoltam meg. Ő az anyám, és még ott van. Még láthatom és érinthetem. És akkor odasúgtam a fülébe:
– Jó anya voltál. Ne haragudj, sose mondtam. De most, talán még hallod. Jó anya voltál – ismételtem.
Már jött is a nővér, és rám szólt. Mintha kóros lett volna, hogy egy rövid időt még vele akartam tölteni kettesben. Mennyivel szebb szokás a halott melletti virrasztás a falvakban, mikor otthon távozik el valaki, és a szerettei mind körülveszik. Nem akarok kórházban meghalni!
Igen, jó anya volt. Még akkor is, ha – úgy hiszem – nem engem szeretett legjobban. Mindig úgy éreztem, a húgom a kedvenc gyermeke, hiszen kilenc évvel fiatalabb nálam, és kicsi, törékeny kislány volt. Igaz én is, de addigra, mire ő megszületett, már a kitűnő tanuló, ügyes nagylány szerepét kaptam meg. Később pedig erős lelkületűnek is bizonyultam, édesanyám szerint „még a válásomat is olyan vidáman vezényeltem le”.
Hát, ha vidáman nem is, de végül is talpra álltam. Nem csak elváltam, de el is költöztem, két gyermekemmel együtt a panelból, egy családi házba. Hívtam anyukámat is, tartson velünk, hiszen akkor már több mint tíz éve egyedül élt. Igent mondott, de aztán mégsem jött el. Nem tudott elszakadni a kis lakásától, és a szülei sírjától. Megértettem, de a bennem élő „gyerek” haragudott. Azt hiszem azért, mert úgy gondoltam, ha eljön, akkor engem is úgy szeret, mint a húgomat, hiszen hozzám költözik oda.
Sose beszéltünk erről, de talán megérzett valamit a szomorúságomból. És azt is látta, hogy mennyire nehéz nekem. Ha ő ott lett volna, talán nem hárul annyi teendő rám, és kevésbé kell kettészakadnom a család, és a felépítendő új magánéletem között. Észlelnie kellett, hogy az erős lánya, mennyire gyenge és törékeny. Mondta is: „Olyan vagy kislányom, mint egy viharban hánykódó csónak.” Akkor már nagy beteg volt, és muszáj volt hozzánk költöznie. Három hónapig otthon ápoltuk, utána el kellett vinnünk kórházba, élete utolsó állomására.
Néhány héttel halála előtt, amikor meglátogattam, azt mesélte, hogy az egyik szobatársa utálattal fogadta, de ő megszelídítette. Úgy megváltozott vele a nő, hogy összebarátkoztak, sőt egyfolytában rajta csügg, az ő szavait lesi. Jókedvűen, mosolyogva, szinte büszkén mesélte a történetet. Még a kórházban is a türelmet, a jóságot és a szelídséget gyakorolta.
– Kislányom, az Élet egy vicc – tette hozzá búcsúzóul, nekem, az 53 éves lányának, élete kiérlelt bölcsességét.
*
Az eső szakad, és a húgom veszélyben van. Megszólal bennem egy hang. „Téged is legjobban szeretlek. Soha nem is volt másképp.”Önkéntelenül oldalra nézek. Nem ül mellettem senki. Újra hallom a hangot. Itt van velem, érzem, nem vagyok egyedül. Megnyugvás és végtelen hála jár át. Hirtelen eszembe jut, nem ígértem meg, hogy vigyázni fogok a húgomra, ahogy mindig is kérte. És most, épp azzal ártok neki, hogy – jó testvér módjára – óvni akarom…
Felocsúdok, s rágyorsítok.
Gödöllő, 2019 április 8. jav. 2024 február 12.
Author: Lőrincz Katalin
Miskolcon születtem, de már 17 éve Gödöllőn élek, mindkét városban otthon érzem magam. Életemet meghatározza a humán és a reál irányú, kettős érdeklődés, kötődés. Matematika tagozaton érettségiztem a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban, majd a Miskolci Egyetemen (akkor NME) geofizikus mérnökként diplomáztam, és a végzés után Budapesten, az Eötvös Loránd Geofizikai Intézetben helyezkedtem el. Ez a közeg inspirált arra, hogy földtudományból kandidátusi fokozatot szerezzek (PhD), így a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjává váltam. Munkáim korábban szénhidrogén kutatáshoz-, jelenleg geotermikus energiakutatáshoz kapcsolódnak. Öt éves korom óta zongorázom, és életem több szakaszában, a mai napig, kórusban énekeltem. A pillanat megörökítőjeként, amatőr módon, természetfotózással is foglalkozom. Az írás lételemem, ami évtizedekig hosszú levelek-, naplószerű jegyzetek-, gondolatok papírra vetésében nyilvánult meg. Azért, hogy ösztönös íráskészségemet fejlesszem, 2018 szeptemberében beiratkoztam a Kodolányi János Egyetem Szépíró Kurzusára, ahol 5 félévig a Próza csoport hallgatója voltam. Írásaim a kurzus vezetője, Petőcz András naplójában, majd az egyetem „Szerteszét” (2019) és „Maszkrandi” (2020) című antológiáiban, és több alkalommal a Spanyolnátha Művészeti Folyóiratban, az Irodalomismeretben és a Hajnal Éva tulajdonos-főszerkesztő által vezetett online Litera-Túra Művészeti Magazinban jelentek meg, ill. a magazin „Fölfelé” című nyomtatott antológiájában 2021-ben. Néha egy-egy vers is kiszalad belőlem, ezek eddig a Gödöllői Református Egyházközség ”Köszöntő” című lapjában...