Kisunokám!

KISUNOKÁM!

Iván gyors léptekkel haladt el a Nyugati Pályaudvar mellett. Nagyon meleg volt, de szinte nem is 

érezte, annyira örült, hogy végre kiszabadult az iskolából. Pár nap, és elutazik Szolnokra, a nagybátyjához. Simon bácsinál persze találni jobb társaságot, mégis örült, hogy még a közelében sem lesz az év sűrű emlékei színterének.

Épp elhaladt a kürtőskalácsos bódé mellett, mikor egy kéz érintését érezte a lábán. Remegő, öreg, de lelkes hang szólt hozzá:

  –  Kisunokám!

Iván hátranézett. Egy szakadt ruhás öregember ült a lépcsőn, törött sörösüvegek társaságában, ragyogó szemmel. Iván el akart futni, de a látvány úgy megigézte, hogy egy centit sem tudott elmozdulni.

Az elégedetlen járókelők mindenhol jelen vannak, ahogy a Teréz körúton is jelen voltak. Szószólójukként most egy nő kiáltott a hajléktalanra:

– Kérem, hagyja őt békén!

Az öreg riadtan és engedelmesen levette a kezét Iván lábáról, aki ezután gyorsan továbbment.  Igyekezett kitörölni a fejéből az esetet, de újra és újra eszébe jutott az öreg hajléktalan, s nem tudta a véletlennek tulajdonítani az egészet. Érdekelte a megoldás, de vajon hogyan nyomozza ki az okát? Apa soha nem volt hajlandó nagyapjáról beszélni, és Iván csak annyit tudott róla, hogy jóval a születése előtt meghalt, eltűnt – szülei hol az egyik, hol a másik kifejezést használták. Ki van még a családban, akit kikérdezhet az ügyről? Hát persze, Simon bácsi! Ő nem a beszéd mestere, de miért ne kérdezhetné meg, van-e valami valóságalapja az öreg koldus szavainak? Majd néhány nap múlva, valamelyik este megpróbál valami értelmeset kicsikarni nagybátyjából.

Szombaton végre elutazott Szolnokra – sose várta még ennyire ezt a látogatást. Simon bácsi a vasútállomáson várta. Iván nem akarta rögtön szóba hozni a hajléktalant, gondolta, kicsit később kellene rákérdezni. De ahogy teltek a napok, egyszer se mert vele előrukkolni. Csak az utolsó ott töltött estén szólalt meg. Épp befejezték a vacsorát, Simon bácsi lehuppant a karosszékébe, Iván leült a kanapéra.

– Ó, most azok a régi esték jutnak eszembe, amiket a tengeren töltöttem – mondta Simon bácsi. – Emlékszem, a kapitány azt mondta, a legénység kiemelkedő tagja vagyok!

– Hát te voltál tengerész? – kérdezte Iván. – Eddig nem is tudtam róla.

– Á, dehogy voltam!

– Gondolhattam volna – jegyezte meg Iván keserűen. Hozzászokhatott volna már a napok alatt nagybátyja fárasztó stílusához. – De mondd… khm… szóval most egy olyan dologról szeretnék veled beszélni, amiről eddig nem mondtál semmit – kezdte zavartan. – A Nyugati mellett mentem, mikor egy öreg hajléktalan megállított, és az unokájának nevezett engem. Nem tudod esetleg, hogy van-e ennek valami jelentősége?

Simon bácsi tekintete elködösödött.

– Reméltem, hogy ez nem fog szóba kerülni közöttünk. De most már mindegy… – Iván majdnem felkiáltott örömében. Mindjárt megtudja a megoldást!

– Régen kezdődött, még akkor, mikor tizenhét éves voltam – kezdett bele Simon bácsi. – Egy rosszindulatú igazgató tehet róla. Nagypapa egy középiskolában dolgozott irodalomtanárként. Persze különleges módszerekkel tanított – azt hiszem, szerették is őt a diákjai. Egyáltalán nem használt tankönyvet, csak minden gyerek kezébe adott egy kötetet, mondván, olvassanak, és ők minden órán olvastak, és mindig egyre közelebb kerültek az irodalomhoz. Ezért hát nem fújták fejből a bemagolandó szövegeket, és hát pont ez volt a baja az igazgatónak. Egy nap magához hívatta őt az irodájába.

– Á, jó hogy itt van, Kőszegi tanár úr  – mondta, mikor nagypapa belépett az ajtón.

– Jó napot kívánok, igazgató úr – mondta nagypapa.

– Üljön le! Lenne önnel egy kis megbeszélnivalóm. Arról van szó, hogy fülembe jutott, hogyan is zajlottak pontosan az irodalomórák. Nos, nem vagyok teljesen megelégedve.

– Ugyan, miért? – kérdezte nagyapád, bár ismerte annyira az igazgató urat, hogy sejtse, miről van szó.

– Pontosan tudja, miért. Nekem ne játssza itt az értetlent! Ön az órán semmit se csinál, csak a tanulók kezébe ad egy könyvet, és azt mondja nekik, hogy olvassanak. Ön nem hogy nagyon felelőtlen és lusta tanár, de még a gyerekeket is rossz helyzetbe hozza! Hogy fognak így levizsgázni, hogy semmit se tudnak a tananyagról? Mondja, hogyan?!

– Khm… – köszörülte meg nagypapa a torkát. – Szóval az igazgató úr úgy gondolja, hogy a tananyagról tudni annyit jelent, mint fejből tudni a bemagolandó szövegeket?

Az igazgató szemöldöke felszaladt.

–  “A Hetedik ecloga Radnóti legtragikusabb verseinek egyike, a bori notesz egy darabja, amelyet Radnóti 1944 júliusában írt…”, satöbbi – folytatta nagypapa. –  Komolyan ezt gondolja, uram? Ha önnek igaza van, és a gyerekeknek tényleg a magolás az út a jó eredményű vizsgák felé, az csakis az iskola hibája, nagyon szomorú, hogy így van. Elnézést kérek öntől, de meg kell jegyeznem: ön igen keveset ért a tanításhoz. 

– Úgy? – Az igazgató hangja vészesen elhalkult, majd hirtelen kiabálni kezdett. – Elnézést mástól kérjen, talán majd utcaseprés közben!

Így vesztette hát el az állását nagypapa. Akkor szokott rá az alkoholra, és egy idő múlva már csak a kapualjak maradtak neki szállásként. Nagymamád elküldött minket lakni a nővéréhez, és azóta nem hallottunk róla. Nagypapa végül mosogató lett egy kis lepukkant bisztróban, Kispesten. Az első hónap után bebizonyosodott, hogy milyen csekély keresettel jár ez a munka, de ami azután történt, még nagyobb szörnyűség volt. A bisztró tulajdonosnője munka után odahívta magához, és azt mondta neki:

– Maga ‘sztán jól végzi a munkáját! Meghívhatom magát egy doboz sörre?

Nagypapa boldogan elfogadta a meghívást. A tulajdonos töltött neki, aztán így folytatta:

– Hé, hát maga így szereti sört?

Nagypapa buzgón bólogatott.

– Igen, igen, kisasszony!

– Aha – mondta a nő. Rágyújtott, majd így folytatta:

– Sz’al arról lenne itt szó… Na, mi lenne, ha most pénz helyett adnék egy tálca sört? Na, igyon még egyet!

És ez így ment minden nap. Nagypapának tehát már nem volt semmi reménye. Néha koldulásból összekapart egy kis pénzt ennivalóra, vagy rosszabb esetben alkoholra. Figyelhet téged egy ideje, hogy így rád ismert.

Simon bácsi szünetet tartott, Iván megrendülten nézett maga elé. Csak nagybátyja hangja riasztotta fel, s már megint itt volt, a közönyös valóságban.

– Na, szép mese volt, Iván? – Simon bácsi felkacagott. – Menjek írónak? Vagy mit gondolsz, inkább a színészi képességemért kapnék elismeréseket?

– Szóval… csak kitaláltad az egészet? – kiáltott fel Iván megrökönyödve.

– Hát persze, mi közöm nekem ahhoz, hogy mit beszél egy öreg koldus? – mondta Simon bácsi.

– Ó… – halkult el Iván hangja.

– Mi az, talán szomorú vagy? – Simon bácsi hangja most kicsit erélyesebben csengett. – Talán nem tiszteled nagypapa emlékét? Sose került ő az utcára! Vagy talán jobban örülnél, ha egy belvárosi csavargó lenne a nagyapád? Hát nem hiszem el, komolyan mondom…

Iván vissza akart szólni, hogy akkor Simon bácsi is igazán tiszteli nagypapa emlékét, ha ilyen megható történeteket talál ki róla, de inkább nem szólt semmit, elment lefeküdni, örült, hogy másnap már hazajut.

Egy idő után szinte elfelejtette az öreg hajléktalant. Sokat volt nyáron a Balatonon, családjával elutazott Dániába, Skóciába, Marokkóba, igazán élvezetes nyara volt.

Egyszer augusztusban megint ott állt a Nyugati előtt, a kürtőskalácsos bódénál. Átnézett a túloldalra, a Nyugati térre. Megdermedt attól, amit látott. Két rendőr taszigálta az öreg hajléktalant, akit a nyár elején látott, ő pedig gyakran hátranézett Ivánra, miközben azt kiabálta:

– Kisunokám! Kisunokám!