Csak le akarok ide feküdni,
És soha többé már fel nem kelni.
Mert nem bírok tovább így érezni.
És nem bírok mást csak sírni,sírni.
Ha nem tudok rajta változtatni,
Se azt -mi így kínoz- elfogadni,
Miért kéne a holtomig sírrni?
Nem maradt más, mint itt lefeküdni.
Megadom hát magamat sorsomnak.
Elfogadom, nem változtathatok.
Bántó földi poklomat elhagyom.
Bentről marcangol szét e fájdalom.
Most lefekszem s nem kelek fel többet.
Az élet túl nagy árat kért tőlem.
S bár nem látok több felkelő napot,
A síron túl … nem fájhat ily nagyon.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
Egy válasz
Ha ez ilyen egyszerű lenne! Igen, van úgy, hogy nem szeretnénk felébredni, de aztán mégis megy tovább az élet.
Szeretettel: Rita