Apa nézd! Üres fa. Mutatott a 3 éves Ábel egy korhadt, odvas fára.
Üres fában nincsen élet.
Csak hálni jár belé a lélek.
Zöld levelét elhullatta,
Madár sem rak fészket rajta.
Hangyák lepik el a testét,
Nedvét szívják, eltemetnék.
Bogarak őt felemésztik,
Szépen, lassan elenyészik.
Szellő lepi be az estét,
Hűsíti vén fának testét.
Inkább vihar járna erre!
Sóhajt vén fa fáradt lelke.
Gyere orkán mindenestül
Cibáljál ki gyökerestül!
Villám égesd porrá testem!
Ne hagyj ily soká szenvednem!
De szélvihar nem jár erre.
Vándor csak, ki megpihenne.
Lekucorog fa tövébe,
Kenyér, szalonna ölébe.
Bicska pengét ő megtöröl,
Felkecmereg fa tövéből,
Letör egy derék husángot,
S, még egy kisebb ágat vágott.
Vándorbot lesz vastagabból.
Furulya a vékonyabból,
Gondolja a fáradt vándor.
S jó messze jár már a fától.
De a zajra visszanézett.
Nem látott még ilyen szépet.
Üres fának bősz imáját
Égi szentek meghallgatták.
Villám tüze megmentette.
Égő fáklya korhadt teste.
Minden néma körös-körül,
Vén fa csak, ki sírva örül.
Üres fában nincsen élet.
De a lelke újra éled
Furulyaszó dallamában,
Fáradt vándor támaszában.
Author: Csuka Emőke
Szeretem a szavakat. Inkább írásban, mint szóban. Ifjú koromban is, inkább eltáncoltam volna, minthogy elmondjam. Írni hasonló élmény számomra, mint megkomponálni a színeket, a díszítéseket, egy színpadi táncjelmezen. Megtalálni viselője egyéniségéhez, a leginkább illőt. Imádom a szavak hangulatát. Amikor minden szinonimának kicsit más az íze, ha leheletnyit is, de más érzelmeket csal elő az emberből. Különleges érzés megtalálni azokat a kifejezéseket, amelyek hűen tükrözik azt, ami kikívánkozik belőlem. Főként, ha ezeket rímbe szedném. Persze az az igazi, ha ezeken nem kell töprengeni, mikor csak jönnek maguktól, és másnap nem is értem, honnan kerültek a papírra ezek a gondolatok. Bár régóta írok, de keveset. Valahol a középiskolában kezdődött, ám, azóta eltelt vagy 50 év. Épp itt az ideje, hogy többet foglalkozzam azzal, ami igazán boldoggá tesz!
