kicsit szembehúnyva pörölök az őszi széllel…

kicsit szembehúnyva pörölök az őszi széllel,

kicsit kopáran sóhajtom a városparti fákat,

néha bámulom a felhős égbe bújt napot,

valahogy szendergőn álmodik bennem a vágy is,

mintha tétlenül ülne a virágzó hó-ház,

kutya vonít vígan, farkas támad resten,

medve szalad éppen, rügy csügged a fán,

emberfia toppant, ember lánya ébred,

pirosas szőke az őszies sár,

ölelkezve csobban, bezárul a nyár…

1976.11.13. (20 évesen)

publikálva: „A kémények lenge füstszalagjai”, Őszi antológia, Irodalmi Rádió, 2024.09. hó

további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress

blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali)

Ivántsy Gábor e rövid, sűrített képversének líraisága az őszi hangulatot nem csupán ábrázolja, hanem megérzi és belső ritmusba oldja.

A költemény nyelvezete egyszerre finoman archaizáló és modern, mégis laza, amiben a „kopáran sóhajtom” és a „felhős égbe bújt napot” sorok lírai szemantika és képi frissesség között egyensúlyoznak.

A retorika szelíd hullámzású: nem dramatizál, hanem inkább belassít, szembesít a természet és az ember belső ritmusával.

A vers szimbolikája a természet jelenségeit antropomorf elemekkel – medve, farkas, kutya – gazdagítja, melyek nem csupán állatok, hanem a belső érzelmi tájak hangulatának visszhangjai is.

A metaforikus képalkotás, például az „ölelkezve csobban, bezárul a nyár…”, a melankólia és a megnyugvás egyidejű, kettős érzését teremti meg, mintha az elmúlás is ünnepelne.

A hangzásvilág hol lírai, hol ritmikus susogás: az s-hangok, a zártabb magánhangzók hozzájárulnak az őszi fuvallat érzetéhez. A vers belső hangulatát áthatja a melankólia és a vágyakozás kettőse, ami egyszerre csendes elmélkedés és érzelmi hullámzás.

Nyelvhasználata nem hivalkodó, mégis sűrített: a szavak szinte zeneivé válnak, amikor együtt fogalmazzák meg a természet és az emberi lét metaforikus párbeszédét. A tipográfia ennek megfelelően egyszerű, a soronkénti tagolás a lassúság, a belégzés érzését kelti, így illeszkedve a vers kontemplatív karakteréhez.

Összességében a szöveg egy mélyen lírai, belső érzelmi-tapasztalati panorámát bont ki: a létezés és észlelés, az elmúlás és megmaradás halk, mégis intenzív rezdüléseit rajzolja meg.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...