Boléro*

---

 

zenei illusztráció (ha van kedved, olvasás előtt indítsd el):   

Ravel – Boléro | Alondra de la Parra | WDR Sinfonieorchester

 

szoba-konyhás lakás, körfolyosón, harmadikon, a kilencedikben.

1975., vagy 1976. nyara, vibrál a meleg, levegő sincs, ami van, az dermedten éget. minden ablak nyitva. ilyenkor a ház egyetlen egy lakás, aki nappal otthon van, az is alig él.

„Tüzesen süt le a nyári nap sugára az ég tetejéről…” ** a proli bérházra…

szinte mindenki nyugdíjas. itt nincs HTB („háztartásbeli”), hogy is lenne, hisz háztartás is alig. a földszinten egy kismama és egy gyerek, én vagyok csak lógós („AZ” egyetemista), a többiek (a szüleim is) itt – ott dolgoznak.

húsz lehettem. nem sok lemezem volt, „komoly” zene pláne nem. aztán mégis, valahogy mégis hazakerült. Supraphon LP Stereo, made in Czechoslovakia. „Boleró”. halottam róla, a gimnáziumban, ének-zene órán, hallottam is egyszer. meg talán a rádióban is.

délután van, valami vizsgára készülök. bekapcsolom a lemezjátszót (TESLA), halkra állítom a rádiót (Telefongyár, T422, hisz ez volt az erősítő is), felteszem a lemezt.

halljuk, milyen?

kicsit serceg. halkan induló dobpergés, mellette lágy motívum indul. alig hallani. hát kicsit rátekerem.

budi hátul, a folyosó végén, ideje kimenni. ott legalább kicsit hűvösebb van (nem süt be a nap), és némi légmozgás is akad (mondjuk, itt el is kél…). időzök egy kicsit.

csak hallom, hogy valami zaj van. halkulóból egyre erősödik. zene. ismerős.

igyekszem vissza a lakásba.

már a folyosó, az udvar is egyre hangosabban zeng. dobpergés, motívum másként, dobpergés, motívum másik hangszerrel, és egyre erősebben, egyre hangosabban, újra és újra, kicsit másképp és másképp.

dermedten állok a szobában. vonz és vonz a hangerőgomb, ahogy gyorsul az ütem, ahogy gyorsul a hangerő, magától indul a kéz, már a legnagyobb hangerőnél tartok. világ kikapcsolva, minden kikapcsolva, csak ütem van, szólam van, dallam van, ütem van, szólam van, dallam van, ütem és ütem és hang és hangerő és hang és hangerő. egy nehéztüzérség menetel, közeledik felém, egyre közeledik, a zaj elviselhetetlen, minden egyszerre szól, itt van, ideér, már a fejemben dübörög, zúz, tör, rombol, – és dübörög, dübörög, dübörög,

és egyszercsak, hirtelen: vége! süketítő csönd.

vége!

vége.

háború lefújva. megnyerve. elveszítve.

pár pillanat, perc, és hirtelen béke van.

csönd van. süketítő csönd.

térek magamhoz.

kicsit serceg, kattog még a tű, majd elemelkedik, és visszaáll a helyére.

vibrál a meleg. levegő nincs. ami van, az dermedten éget. minden ablak nyitva. ilyenkor a ház egyetlen egy lakás, aki nappal otthon van, alig él.

és csönd van.

senki sem kiabál, ordít, hogy legyen már vége!, hogy itt emberek laknak!, hogy húzzál el a .aszba!, lerúgom a pofádat a harmadikról te ..arházi szemét!

csönd van. senki sem dühöng. senki se ordít. lehet, hogy nincsenek is itt?

kilesek az ablakon. a földszinten a sofőrné épp viszi be a drótról a ruhákat, a kismama fiatalasszony zárja az ajtót maguk után, Walter néni megy ki a klotyóra, a férje, Walter úr (nem az a „miújságos” Wágner, hanem a nyugdíjazott BESZKÁRT pályamunkás) diót tör a cselédlépcső padlásfeljárójának fordulójában, „huhu” bácsi (idős malommérnök, a szüleié volt a ház, hát kaptak „cserébe” a Tanácstól egy társbérletből leválasztott hetyke kis utcai bérlakást a harmadikon, át szoktunk egymásnak integetni a gang túloldalára) valamit cipel…

mindenki teszi a dolgát. úgy ahogy szokta.

Boleró. tökéletes volt.

 

2024.10.14., 68 évesen

*Maurice Ravel: Boléro 

**Petőfi Sándor: János vitéz

---

 

illusztráció: Bolero a Győri Balett előadásában (youtube.com) Füred TV, 2018. febr. 12.

zenei illusztráció: Ravel – Boléro | Alondra de la Parra | WDR Sinfonieorchester

a mű szövege: Boléro (Ravel) – Wikipédia (wikipedia.org)

 

---

 

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor

 

---

 

recenzió (by Ali)

A „Boléro” egy hétköznapi élethelyzetből kibontakozó, különleges zenei élmény személyes emlékképe, amelyben a zenehallgatás fokozatosan szinte fizikai és egzisztenciális tapasztalattá növekszik. A rövidpróza közvetlen, köznapi beszélt nyelvi fordulatai, a kisbetűs írásmód és a szokatlanul tagolt mondatszerkesztés intim, vallomásos hangulatot teremtenek.

A kezdeti, aprólékosan felidézett lakókörnyezeti részletek – a bérházbeli szoba-konyhás lakás, a nyári hőség, a körfolyosó jellegzetes figurái – sajátos korrajzot és hiteles élethelyzetet rajzolnak. A hétköznapi prózaiság és a fokozatosan kibontakozó zenei extázis különös kontrasztja adja az írás egyik legnagyobb erejét.

Ravel Bolerójának ismétlődő motívumai a szövegben is visszatérő ritmikai és retorikai alakzatokká válnak: a dobpergés, a hangszerelés váltakozása, a hangerő növekedése és az ismétlések egyre erőteljesebb emocionális hullámzást teremtenek. A zenei élmény érzékletes metaforája a „nehéztüzérség menetelése”, amely a hangzás fokozatos kiteljesedését már nem pusztán hallható, hanem szinte testi erejű, mindent túlharsogó hatásként jeleníti meg.

A zene és a háborús képzetek összekapcsolása sajátos, drámai szimbolikát ad az élménynek: a végsőkig fokozott hangerő egyszerre jelent beteljesülést, megsemmisülést, győzelmet és veszteséget. Különösen beszédes a „háború lefújva. megnyerve. elveszítve.” hármas lezárása, amely a katartikus élményt egyetlen paradox életérzéssé sűríti.

A szöveg érzelmi vonalvezetése a kezdeti kíváncsiságtól a fokozódó elragadtatáson és szinte transzszerű állapoton át jut el a hirtelen beálló, süketítő csendig. A többször visszatérő „csönd van” motívum a zenei kitörés ellenpontjaként már nem egyszerű hangtalanságot, hanem a teljes átélés utáni belső befogadást és megnyugvást jelenti.

A kezdeti nyári hőség és a végén megismételt lakókörnyezeti leírás keretes szerkezetet alkot, miközben a megváltozott érzékelés révén ugyanaz a világ egészen más jelentést kap. Különös kettősség rajzolódik ki a zenei élmény belső, fokozódó ideje és a proli bérház változatlan, hétköznapi időtapasztalata között: miközben a belső világban monumentális zenei esemény zajlik, odakint mindenki változatlanul éli a maga megszokott életét.

Petőfi János vitézének idézete ironikus társadalmi felhangot kölcsönöz a történetnek, a zenei élmény és az összezárt életet élő szomszédság hétköznapi reakcióinak elmaradása pedig finom humorral oldja a drámai feszültséget. A részletező szomszédportrék visszahozzák az olvasót a valóságba, egyúttal érzékeltetik a személyes művészi élmény és a külső környezet közötti különbséget.

A tipográfia, a rövid sorok, a töredékes mondatok, az ismétlések és a fokozatosan sűrűsödő szövegritmus a zenemű dramaturgiáját prózai eszközökkel is érzékeltetik. A befejező „Boleró. tökéletes volt.” tömörsége pedig nem magyarázza túl az élményt, hanem egy személyes, időtálló felismerés egyszerűségével zárja le az emlékezést.

Az írás legfőbb értéke, hogy a művészi élmény katartikus erejét nem elvont esztétikai megállapításokkal, hanem egy megélt pillanat érzéki, hangulati és emberi valóságán keresztül teszi átélhetővé. A történet végső paradoxona, hogy a világ valójában nem változik meg, csupán az ember, aki néhány percre egészen másként érzékeli azt. A zene elhallgat, a hétköznapi élet folytatódik, de a tökéletes élmény belső valósága megmarad annak, aki átélte azt.

---