Állok, a csendben, mereven, mint az acél.
Edzett lelkem füstöt ereszt,
S a füstön át keresem, mi is a cél?
Ím, már füstben állok, közre fog,
Kúszik rajtam, beborít,
Küzdenék én, de súlya alatt összerogyok.
Lelkem fullad, sírni készül,
Szemem könnyben, marja a füst,
Egy hang szól, figyelj, mit adtam emlékül!
Zavarodott lelkem a ködbe néz,
S nem lát mást, csak sötét lyukat,
Melyen át kezem megfogja egy apró kéz.
Megfogom hát, s nyújtom másik kezemet,
Előhúzom őt, fekete füstön keresztül,
A bennem élő gyermeket.
Author: Utiné Kutas Klaudia
Gyerekkorom óta az írás az egyik legfontosabb önkifejezési formám. Rövid novelláimban elgondolkodtató, mélyebb témákat dolgozok fel, míg hosszabb műveimben a fantasy világába merülök el, ahol a képzelet határtalanságát élvezhetem.
2 Responses
Tetszik, hogy verseket is írsz, mindig csodálattal olvasom soraidat.
Hát, az valami nagyszerű lehet, ha ilyen könnyen ment. Nekem is van három gyermekem, de nagyon megszenvedtem a szülést.
Szeretettel: Rita