A végtelen óceán partján, messze a városoktól állt egy magányos világítótorony. Megépítése óta büszkén nyújtózkodott a földnyelv végén, egy sziklahalom tetején. Éjszakánként vidám, sárga fénnyel pásztázta a sötét hullámokat, így mutatott utat a távolban bukdácsoló hajóknak a tengerszoros irányába.
A világítótorony fehér falait piros csíkok díszítették. Bádog teteje büszkén karistolta a kék eget. Nappal boldogan hallgatta a kabócák cirregését és a sirályok rikoltozását, éjjel pedig figyelmesen forgatta reflektorát a robajló hullámok fölött. Erős fénye mérföldekre elhatolt az éjszakában.
Csakhogy a világítótoronyról az emberek szép lassan megfeledkeztek. A hosszú évek alatt a lámpaház ablakaira rárakódott a só, vastag kérget vonva az üvegtáblákra. Megfakult fényét a tengerészek már nem látták meg a sötét vizeken. A tengerszoros felé igyekvő hajók sorra zúzódtak miszlikbe a part menti sziklaszirteken, az idegen tengerjárók pedig tovább hajóztak, ahelyett, hogy menedéket kerestek volna az öbölben. A kikötők lakói elszegényedtek, a korábban pompás városokban éhezés és betegség pusztított.
A világítótorony szomorúan hallgatta a szörnyű híreket, amelyeket a szárazföld belsejéből fújó szelek meséltek. Kétségbeesetten igyekezett erősebben világítani, de az elszürkült ablakok nem eresztették át a fényét. Az erőlködéstől és a bánattól annyira elfáradt, hogy az egyik éjszakán a reflektora meghasadt és egy utolsó fordulat után végleg megállt.
Hosszú idő múltán, egy esős alkonyon magányos albatrosz érkezett a tenger felől. Hosszasan vitorlázott a szürke ég alatt, míg végül megpihent a világítótorony tetején. A párja éhen veszett, mert műanyag csomagolás tekeredett a csőrére. Az albatrosz hónapokig járta a tengereket, új otthont és társat keresve. Már-már felhagyott a reménnyel, amikor a viharos szelek a világítótorony bádog fedelére vetették.
Bár körülötte tomboltak a hideg szelek, úszóhártyás lába alatt melegséget érzett. Fülelte a szél meséjét az elfeledett világítótoronyról, és egyből megértette, hogy a kihunyt lámpa odabent, mélyen még őrzi a fényt.
Az albatrosznak új erőt adott ez a kis meleg, és elhatározta, ha már új párt nem talált magának, legalább a világítótornyon segít. Napokig kopogtatta csőrével az ablaktáblákat, mire leverte a sókristályokat. Szárnyával dörzsölte tisztára az üvegeket. Végül egy halászhajóról elcsent, enyvbe mártogatott hálódarabbal megragasztotta a meghasadt reflektort is.
Amikor végzett, a lámpaház korlátjára telepedve énekbe fogott. A világítótorony pedig lassan felébredt. Lámpájában fény pislant, reflektora megmozdult, forogni kezdett. Az albatrosz folytatta az éneklést, egészen addig, míg a világítótorony ismét a régi fényével pásztázta a horizontot.
A világítótorony azóta is boldogan szórja fényét az éjszakába, lámpaházában pedig az albatrosz rakott fészket, aki hamarosan párt is talált magának. Az ablakokat az albatroszpár tartja tisztán. Cserébe a világítótorony szikrázó sugarával segíti őket, hogy hazataláljanak egymáshoz, és hideg éjszakákon lámpafénnyel melegíti a fiókáikat.
Esténként pedig együtt hallgatják a csacsogó szelek meséjét az újból felvirágzó városokról.
Author: Dömötör László
Merítés-díj Top 10-es szerző Többkötetes író vagyok. Regényeim és novelláim a valóság és a képzelet határán egyensúlyoznak, ahol a fojtogató rejtélyek mellett a hangulatok ereje dominál. Történeteim védjegye a váratlan fordulat: nálam az olvasó az utolsó oldalig sem dőlhet hátra. Számomra a valóság csak a startvonal.
2 Responses
Nagyon kedves, szerethető mesét hoztál. Örömmel olvastam.
Szeretettel: Rita
Köszönöm, hogy elolvastad. A világítótornyok mindig elvarázsolnak, egyszerre magányosak és rendíthetetlenek, ahogy állnak a tengerparton. Örülök, hogy tetszett.