Ahogy a nap alábukik a hegyek mögött, a világ csendesebbé válik. A levelek lágyan susognak az őszi szélben, és a sírok között mécsesek sora pislákolva világítja be az estét. Az emberek csendben járnak, lépéseik alig hallhatóak, mégis mindegyiknek súlya van, mintha minden lépés emlékeket hívna elő.
Katica egy apró mécsest tartott a kezében, s a temető kavicsos útján lassan sétált a családi sírhoz. Egy pillanatra megállt, figyelte, ahogy a láng lágyan táncol a szélben. Emlékezett nagymamája történeteire, amelyek gyerekkorában mindig mosolyt csaltak az arcára. Most azonban már csak csend maradt.
Mégis, ebben a csendben érezte őt. A múlt halk suttogása, az együtt töltött pillanatok lenyomata itt volt a szívében. „A halál csak az élet végpontja, de az emlékekkel tovább élünk” – jutottak eszébe nagymamája szavai.
Ahogy a mécseseket elhelyezte, körbenézett. Mindenhol mások is hasonlóan tettek; apró fények gyúltak, jelezve, hogy az eltávozottak emléke nem halványul. Ez a sok apró láng olyan volt, mintha egy láthatatlan kapcsolatot fűzne össze az élők és a holtak között. Egyfajta híd a világok között, amelyet az emlékezés tart fenn.
A temető most már nem volt sötét, hanem egy lágy, meleg fényben úszott. Ez a fény nemcsak az égő gyertyáké volt, hanem azoké az embereké is, akik nem felejtenek. Mert amíg emlékezünk, az élet mulandósága ellenére is megőrzünk valamit abból, akik szeretteink voltak.
Katica lehajolt, megérintette a hideg márványt. Nem volt több szava, de nem is kellett. Az emlékek itt éltek, mint apró mécsesek, melyek sosem hunynak ki teljesen.
Author: Mahler Csaba
Mahler Csaba vagyok, harminckilenc éves író és költő, Gyomaendrődről, ahol családommal – feleségemmel és kisfiammal – élek. A versírás számomra már 2008 óta fontos része az életemnek, amikor megjelentek első alkotásaim, melyeket egy kis kötetben örökítettem meg. Az élet mélyebb rétegei és érzelmei már fiatalon inspiráltak, és ezek az érzések gyakran visszaköszönnek a verseimben. 2014-ben megismertem feleségemet, Katica személyében, aki mellett kreatív energiáim igazán szárnyra kaptak. Közös alkotásaink a helyi újságban is megjelentek, majd 2016-ban létrehoztuk a Gyomaendrődi Toll nevű havilapot, ami kulturális értékeket közvetített a város számára. Miután kisfiunk, Magor megszületett 2017-ben, szüneteltettük az újságírást, hiszen ő igényelte minden figyelmünket. Mivel munkám sok időmet elveszi, ritkán van alkalmam írni, de amikor tollat ragadok, fantáziám szabadon áramlik. Verseimet gyakran mély érzelmek ihletik, egy-egy dal, kép vagy érzés által. Megzenésített verseim – mint például „Pillantás” és „Eltévedve” – különösen fontosak számomra, és a szeretet, a szerelem vagy az összetartozás érzését közvetítik. Egyedül, csendben szeretek alkotni, ilyenkor gondolataim mélyre áshatnak, költői képeim pedig gyakran titokzatosak és sejtelmesek. Alkotásaimban mindig egy darabot adok magamból az olvasóknak vagy a zenén keresztül a hallgatóknak. Hobbim a vers- és szövegírás, és hiszek abban, hogy az irodalom és a mesterséges intelligencia jól kiegészíthetik egymást. Youtube csatornámon megzenésített...
2 Responses
Halottak napi szép gondolataid tetszéssel olvastam. Talán még nem volt a több évtized alatt olyan nap, hogy ne gondoltam volna a szeretteimre, gyertyagyújtás nélkül is. Viszont egyetértek azzal, hogy kell, hogy legyen egy nap, amikor rájuk irányul a figyelem, amikor azt adjuk át az élőknek, hogy mi is erre a sorsra jutunk és a fiatal családtagjainknak, hogy nélkülük nem lennénk ott, ahol vagyunk. Nem velünk kezdődött az élet, nem a mi érdemünk, hogy van számítógépünk, kenyerünk, és még sorolhatnám, hanem mindezért tettek azok, akik bennünket felneveltek, ápoltak, gondoztak, segítettek és kellettek hozzá az ő szüleik is, akik talán sokkal mostohább körülmények között is vállalták a gyermekeket, az életre mondtak igent.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Nagyon köszönöm a szívhez szóló gondolataidat. Valóban, ahogy írod, gyertyagyújtás nélkül is ott élnek velünk a szeretteink emlékei. A halottak napi megemlékezés talán egy kicsit ünnepélyesebbé, hangsúlyosabbá teszi azt, ami a mindennapjainkban is ott van: a múltunk tiszteletét és azoknak az embereknek az iránti hálát, akik a szívükben hordozva építették meg azt a világot, amelyben most mi is élünk.
Szép, ahogyan megfogalmaztad, hogy az élet nem velünk kezdődött, és a jelenünk nem pusztán a mi érdemünk. Generációk szeretete, áldozatai és döntései tartanak bennünket. Mindannyiunknak felelőssége és kötelessége, hogy ezt továbbadjuk az utánunk következőknek – hiszen így őrizhetjük meg igazán azt, ami értékes, és így maradnak köztünk azok, akik már nincsenek itt.
Köszönöm, hogy megosztottad velem ezeket a gondolatokat. Szeretettel gondolok rád!
Üdvözlettel,
Csabi