Üresen konganak e régi házfalak,
Róluk tán még a gondolat is lepereg,
Homályos egy őszi borulat
Lepi el a teret, s lelkemet.
Madár se mozdul, levél se zizzen,
Sirankós egy hangulat dereng,
Mintha kihalt volna az élet
E kietlen őszi reggelen.
Felhőfátyol fedi a napot,
Mely elvesztette mosolyát,
Bennünket félhomályban hagyott,
Fázósan terült ránk a kabát.
S még mindig nincsennek hangok…
Úgy unom már a csönd nyomát,
Hogy felszöknek lelkemből a dallamok.
És kis szívem szomorún muzsikál.
E bánatos időben mi bánt előbúj,
Múltamtól nem véd meg a kabát,
Rút emlékek ejtenek túszul, hogy
Már lelkem is a fényért kiállt.
De ne legyen már ily szomorú,
Se kedveszegett a világ !
Búbánatba mártott napunk is
Lehet tán valahogy vidám.
Felöltöm hát a mosolyom.
Kedves leszek. „Gyere vígság!”.
Míg epedve vágyom a napot,
Előfutára is lehetnék tán.
Megértem már ez őszi bánatot.
Sőt, értékelem is valahol….
Hisz milyen szép lesz majd a napom,
Mikor az rám újból felragyog!
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...