Narancsvirágok

A tenger felől áttetsző sós pára száll.

Kopott mandolin szól, vagy egy spanyol gitár…

Horizont alá bukott a nappali fény,

csillagok ringatóznak a víz tetején.

 

Hófehér virágba borultak a lombok,

mézédes illatuk csábítón párolgott,

megtelepedett a vízben és a fákban,

ring hold sarlójában, a nap koronájában.

 

Narancsliget rejti a titkos árnyakat,

velük a szél kergetőzik a fák alatt.

Nyitott ablakok keretén suhannak át,

levetik magukról a használt álruhát.

 

A fülébe suttognak egy alvó lánynak,

álmát átszínezik majdnem valóságnak.

Mire az álomból egyszer csak feleszmél,

árnynak, álruhának egyszerre lába kél.

 

A liget most csendes, halványak a fények,

elsápadtak köztük a vágyak, remények.

A mandolin hangja oly nagyon távoli,

tovatűnt a kéz is, ami azt pengeti…

 

Álmától csalódva körültekint vádlón,

pici narancsvirág hever lent a padlón.

A zene elhallgat egy pillanat alatt,

oly élénk álmából csak a virág maradt.

 

Szél sodorta földre, most kezében tartja,

majd elindul vele, s kiviszi a partra.

Életét veszi el, aki leszakasztja,

senki óvó keze vissza nem ragasztja.

 

A tenger oly hűvös, s mint a szem tükre, mély,

hogy életben tartsa, esélye oly csekély.

A vízen ring, áldozva a nap hevének,

s kiszolgáltatva a tenger istenének.

 

Ábrándok rezegnek a szirmok tövében,

szertefoszlanak majd a tenger vizében.

A lány rábízott minden összetört álmot,

vigye olyan messze, mit szem még nem látott.

 

Estére kinyitja szobája ablakát,

tajtékos hullámok elmosták lábnyomát,

de a partról édes illatot hoz a szél,

susogásában most egy mandolin zenél.

 

A partot elborítják a narancsvirágok,

körülölelik az életre kelt álmok,

narancsfa alatt áll, s hátát neki veti

a férfi, kinek keze a mandolint pengeti.