illusztrált szonett (versenyen kívül…)

drága Zsanett,

volt egy kávé,

s lett egy szonett…

2025.01.23., 69 évesen     

illusztráció: Irodalmi Rádió | Szonett pályázat az Irodalmi Rádióban ✍  (invertálással és szépia transzformálással)

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali)

 Az „illusztrált szonett (versenyen kívül…)” egy háromsoros, bon mot-szerű lírai miniatűr, amely a játékos nyelvi lelemény, a személyes hangulat és az önironikus műfaji utalás különös találkozásából született.

A Zsanett–szonett hangzásbeli összecsengés a szöveg legszellemesebb nyelvi gegje: nem konkrét személyes megszólítást, hanem inkább egy könnyed, kissé nosztalgikus élethelyzetet idéz meg. A „volt egy kávé, / s lett egy szonett…” gondolati fordulat egy hétköznapi pillanatot lírai emlékké emel, miközben a kávé motívuma a századelő kávéházi irodalmi világának atmoszféráját is finoman megidézi. A kávé és a szonett szavainak összekapcsolása így egyszerre hordoz személyes és kultúrhangulati asszociációt.

A vers líraisága nem a hagyományos költői képek gazdagságában, hanem a tömörségben, a jelentéssűrítésben és a nyelvi játékban rejlik. Érzelmi vonalvezetése visszafogott, derűs és könnyed; a gyengédség és a finom irónia egymást kiegészítő hangulati elemei mellett a személyes közelség és a társasági együttlét érzéki atmoszférája érvényesül. Az illusztráció nőalakot idéző, ornamentális képi világa, a fekete-fehér kontraszt és a növényi motívumok álomszerű, enyhén szecessziós, titokzatos hangulatot teremtenek. A kép és a szöveg így nem közvetlen megfeleltetéssel, hanem hangulati asszociáció révén kapcsolódik egymáshoz.

A rövid sorok természetes beszédritmusa, a „volt–lett” virtuális ellentéte, valamint a választott név és a műfaj hangzásjátéka adja a szöveg sajátos dallamát és retorikai ívét. A szellős tipográfia és a záró három pont a továbbgondolhatóság érzetét erősíti. A cím „versenyen kívül” kitétele pedig önironikus gesztus: a hagyományos szonettforma kötöttségei helyett a pillanat szabadsága, a spontán ötlet és a játékos önkifejezés kerül előtérbe. A miniatűr végső hangulati üzenete egyszerű, mégis szerethető: olykor egy kávé, egy pillanatnyi ihlet és egy vidám szójáték is elegendő ahhoz, hogy a hétköznapiságból valami költői szülessen.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...