Őszi szél borzolta a nádast,
a levelek ismeretlen dallamot zizegtek.
Fűz lombja a víz fölé hajolt,
alatta a vadkacsák menedéket kerestek…
Fakószürke csík már csak a part,
homokja lassan megfakult, hideg lett és tömör.
Távolról nézve pár szemcse még
szikrázva megvillan, mint a csillámpor, tündököl.
A nap már nem jár magasan, de
a sugarait hintáztatja még a víztükör.
Meleget nem ad már, de mégis
makacsul fénylik, mint víg lélek, kit vágy nem gyötör.
Nem vesz számba nyári napokat,
melyek álmokat hajszolva, gondtalan peregtek.
Tudja, nem vesznek el az álmok,
csak egy időre elszenderülnek, megpihennek.
Érlelődnek, mint a nemes bor,
télidő edzi őket, és aztán tovaszállnak,
kitárnak ajtót és ablakot,
újult erővel vágnak neki az új világnak.
„Ne láss másnak, mint aki voltam –
súgják félálomban -, csak mert már szürkék az egek.
Teremtek neked új csodákat,
ha virágillatú tavaszban újraéledek.”
Addig hagyd, hogy szobád csendjében
ringjanak teavíz gőzéből formált angyalok,
lelkedben öltsenek aranyfényt
reményekkel megtöltött, csodálatos holnapok,
mikor a fény új erőre kap,
és átszínezi a fekete-fehér világot.
A fűzfán új rügyek pattannak,
a mezők százszámra ontják a színes virágot.
E káprázatban ne feledd, a
tél tett bölcsebbé, csendjével tisztítva lelkedet,
s a múltba rejtve el előled
a komor gondolatokkal megtöltött perceket.
Author: Képíró Angéla
Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.