Van egy szó: Boldogság.
Bár sokat hallottam róla,
az igazat szólva
nem tudom, hogy mit jelent.
Tartalmát ismerni mégis,
be jó volna, Istenem!
És ha nem is ismerem,
de gyakran kérdezem:
Boldogság, hol vagy? Merre jársz?
Reám miért nem találsz?
Utadba miért nem ejtesz?
Válaszra várva figyelek, fülelek,
de ami fülembe cseng,
az nem más, mint a néma síri csend.
Mivel kérdésemre nincsen felelet,
így aztán mást nem tehetek, mint
újra meg újra, most már azt kérdezem:
Mondd, hát Boldogság, te ismeretlen
Egyáltalán létezel?
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.



Egy válasz
„Mondd, hát Boldogság, te ismeretlen
Egyáltalán létezel?”
Létezik, csak nem tartós és gyakran csak utólag vesszük észre, hogy például gyermekként milyen boldogok voltunk. Aztán vártuk az esküvőt, a holtomiglan-holtáiglant, ami nem úgy sikerült és a boldogság elillant. De boldogság volt a gyermekek születése, ahogy az unokáké is, aztán a nagy szárazság után az eső megérkezése és még hosszan sorolhatnám. Létezik, csak észre kell venni!
Szeretettel: Rita