A történelmi, allegorikus és vallásos festészet a rokokó korában teljesen háttérbe szorult; megnőtt a jelentősége viszont két, az intimebb szférához kapcsolódó műfajnak, az életképnek és a portrénak. A hétköznapi, az emberi, az idilli, a természetes, a szép iránt lelkesedő néző igényelte az életkép új formáját. Az élet "gáláns" oldalait bemutató zsánerképen, a "féte galante"-on vidám, társaság látható a szabadban, kosztümszerű ruhában, s a férfiak és nők felszabadultan szórakoznak, muzsikálnak, táncolnak. Igazi cselekmény nincs; e képek valódi témája az idill, a gondtalan, vidám élet, az "árkádiai" boldogság. A szándék az, hogy a művész a megfestés, a szín fizikai szépségével nyújtson élményt a szemlélőnek.

A tájkép műfaja a 18. század során új témakörrel gazdagodott: a városlátképekkel. Bár az új képtípus, a veduta előzményei még a megelőző évszázadra nyúltak vissza, igazi jellegzetességei, képi törvényszerűségei csak a settecentóban alakultak ki. E korszakban Itália Európa legvonzóbb, legérdekesebb, leglátogatottabb térségének, a kultúra és civilizáció bölcsőjének, a "modern" művészet hazájának számított. Az útvonal két legfontosabb állomása Velence és Róma volt. Mindkét városban számos művész szakosodott veduta festésre, s egész festőiskolák alakultak az igények kielégítésére. A 18. században a veduta két fő változata fejlődött ki: az "idealizált" és a "reális" városkép. Az első a múlt emlékeinek felidézésére, hangulatának visszaálmodására vállalkozott, a másik a pontos, valóságos összkép, a hiteles részletek segítségével az adott, tényleges városkép bemutatására törekedett. A műfaj legnagyobb egyéniségei összeegyeztették a két törekvést, s mind a képzeletnek, mind a valóságnak teret szenteltek.

A veduta népszerűségének megteremtésében a velencei Canaletto (igazi neve Antonio Canal) játszotta a főszerepet. Festményein szinte "fotografikus" hűséggel, dokumentatív tárgyilagossággal bontakozott ki a Canale Grande, a Palazzo Ducale, a Piazzetta, a San Marco és Velence számos más, ismert részlete. Francesco Guardi velencei városképfestő. Könnyedén és festőien örökített meg velencei városrészleteket, tájakat és látványos eseményeket, mint az látható az 1766-70 -ben készült A velencei doge köszönti az 1630-as pestisjárvány befejezését c. képén. Giovanni Antonio Pellegrini stílusára Magnasco és Sebastiano Ricci hatott, majd ezt egy szabadabb, egy légiesen elegáns, rokokó ábrázolásmód irányába fejlesztette tovább. A mester utolsó éveinek alkotása a Szobrászat és a Festészet allegóriái. Mindkét műre jellemző a könnyed, légies ábrázolásmód, és az ezüstösen áttetsző fényhatások. Pellegrini emblémái, jelképes művei könnyedén frivolak, akárcsak a 18. század alkotásai.

Álarcosbál c. művén Giovanni Battista Tiepolo, velencei festő élénk tónusokat használ, és a meleg sárga színek széles skáláját vonultatja föl. A velencei karnevál elegáns mulatói a commedia dell'arte vidám figuráival keverednek.

A francia festészetben bekövetkezett változást semmi sem bizonyítja jobban, mint a műfajok népszerűségének, egykori rangsorának módosulása. A 18. századi művészet új közönséghez, az udvarnál liberálisabb, az új iránt fogékonyabb arisztokrata és polgári megrendelő-műélvező réteghez szólt, s az ő eszméiket juttatta érvényre. A régensség kora óta a szalonok ízlése, a magánmegbízások az "olümposzi" fennköltség helyett intim ábrázolásokat és kifinomult, egyéni, szeszélyes előadásmódot részesítettek előnyben. A 16. század óta a portréfestés népszerűsége szinte évtizedről évtizedre növekedett. Mégis a 18. századot kell a műfaj virágkorának tekintenünk. Az arc, a személyiség titkai talán egyetlen korszak emberét sem foglalkoztatták annyira, mint a rokokó műpártoló, művészetszerető közönségét.

Az életkép új formáját Antoine Watteau teremtette meg, aki nem csupán az érdekességet látta meg a pásztori életben s nem pusztán illusztrálta azt, hanem átélte, szellemét átérezte. Művei nem "portréi" a valóságnak, hanem költői alkotások, amelyeken átlényegülnek a motívumok. Watteau magától értetődő természetességgel tagadta meg kora egész művészetét. Gilles (Pierrot), életművének egyik legmegrendítőbb alkotása. A műből áradó melankólia szorosan összefügg a festő életével. Fiatalon megbetegedett tüdőbajban, élete nyugtalan, gondokkal és megpróbáltatásokkal teli volt. A Gilles valószínűleg egy olasz komédia előadáshoz készült cégtáblának. A fehér ruhában némán álló alak talán maga a főszereplő lehetett. Mások szerint a modell a kor híres Pierrot-alakítója, Belloni volt. Bár a mű nem önarckép, nyilvánvaló, hogy a festő azonosítja magát a figurával, a társtalan, méltósága ellenére is szánni való, magányos komédiást saját élete, egyénisége jelképének tekinti. A háttér tréfálkozó, életteli alakjai nem érik el a csendesen, elkülönülten álló férfialakot, aki némán, a közönségre függesztett tekintettel várja az elismerést. A kép színvilágát a fehér ruha nagy, egyenletesen megfestett világos foltja határozza meg, mely minden árnyalatot magába olvasztva a monumentalitás hatását kelti.

A "boudoir" stílus ünnepelt képviselője, a király és Madame de Pompadour kedvenc festője, Francois Boricher a dekorativitás, a könnyed, súlytalan szórakoztatás nagy mestere volt. Kis méretű képei az "értők", a választékos ízlésűek számára készültek. Témáit csak ürügyként használta, hogy finoman erotikus képeit megfesthesse. Boucher igazi értékeit a rajzban és a színezésben látjuk. Bravúrosan, hajlékony, lendületes vonalakkal rajzolt, a körvonalat mindig érvényre juttatta. Kolorizmusát a paletta kivilágosodása jellemezte: színválasztásában a rózsaszín, a púder és a smink színhatása dominált (Pl. Madame Pompadour). Nagyszerűen jelenítette meg az anyagokat, érzékletesen festette a textúrákat, a színek összeállításában pedig mindig ízlés, dekorativitás, választékos kulturáltság érződik. Diana képei, mint pl. Diana a fürdőben jó példája annak, hogy a rokokó mesterek számára a mitológia gyakran csak ürügyül szolgált a szép női akt, a tetszetősen elrendezett kellékek bemutatására. A testek meleg színei pirosas visszfényeket kapnak, ellentétben a táj kékeszöldjével. Ezt a francia rokokóra jellemző kifinomult atmoszférát nem közvetlen utalásokkal, hanem ékszerekkel, fényes selymekkel, a testhelyzet kecsességével vagy egy-egy behízelgő, tünékeny mozdulattal éri el.

Boucher tanítványa és sikereiben, hírnévben utóda, Jean-Honoré Fragonard, aki a mestert sikereiben, hírnévben is megközelíti. Nemcsak a rokokó teljes kifejlődését, hanem felbomlását és bukását is megélte. Legkedveltebb műfaja a zsáner volt, de az ember, az egyéniség kevésbé érdekelte. Fragonard festészetében a 19. századi kritika a rokokó dekadenciáját, könnyelmű lelkiismeretlenségét látta. Fanyalogva fogadta erotikus, "graciőz" témáit, fantáziájának csapongását, előadásmódját. Nem figyelt fel azonban a művész más sajátosságaira: rajzainak, egyes tájképeinek őszinteségére, pontos megfigyelésére, a részleteken nagyvonalúan átsikló, könnyed ábrázolásmódjára. A hinta egyike a 18. század leghíresebb pajzán témájú képeinek. Rózsaszín, zöld és kék színei, az ecsetkezelés könnyedsége alapján ezt a festésmódot méltán nevezték "felhőpalettának". Fragonard, a vidám és játékos rokokó mestere, aki tudta, hogyan lehet az egyszerű helyzetet és tevékenységet olyan esztétikus jelenetté átalakítani, amelyben a szépség és a szerelem jut kifejezésre. Virtuóz kolorista, aki elsősorban a levelek és a felhők életre keltésében volt sikeres, melyet élénk ecsetvonásokkal és a sok fehér alkalmazásával ért el. Erotikus, de zavarba nem ejtő jelenetei természetesen ábrázolják a kor erkölcsét. A hinta című festményt a francia egyház kincstárnoka rendelte, aki egy olyan jelenetet szeretett volna, ahol a szerető -, aki a jobboldali rózsabokorban látható - kedvese szoknyája alá les. Eredetileg a hintát egy püspök lökte volna, de a téma pikánssága miatt helyette egy kertészt festett Fragonard. A hölgy kalapot és rózsaszínű rokokó ruhát visel, és a fák lombjai közül áttörő enyhe, meleg napfény világítja meg. A hintázás lendületében a hölgy lába előrelendül így adva alkalmat kedvesének a hőn vágyott pillantásra. Quentin de la Tour udvari festő, a pasztell legjobb mestere. Portréit a technikai biztonság és az elmélyült emberábrázolás jellemzi. Közismert művét - Madame Pompadour - 1755-ben mutatták be a párizsi Szalonban. A kissé hízelgően ábrázolt arc a jellemet a lehető legnagyobb hűséggel adja vissza.

A meghittség, amelynek Boucher-nál álmodozó, érzéki tartalma van, Chardin-nél a flandriai és holland kézműves hagyományok szerénységével és életszerűségével társul. Senki sem hatolt mélyebbre a gyermeki lélekbe, mint ő, és senki sem idézte fel hozzá foghatóan az otthon nyugalmát és a gyöngédségét. Jól bizonyítja ezt e kép, az Asztali áldás, mely a szerény polgári élet világának éles megfigyelésén alapul. Az asztalnál két kislány ül, s összekulcsolt kézzel az asztali áldást mondják, míg édesanyjuk az ennivalót szedi a tányérjukba. A konyhában egyszerű edények. A biztos ízléssel, érzelgősség nélkül megfestett képet szelíd és szeretetteljes légkör hatja át. Rubens, a rokokóra oly jellemző, puttókkal teli festménye a Virágfüzér.

A magyarországi rokokó ma is ismert emlékei részben a kissé szerényebb középnemesi udvari kultúrából maradtak ránk, részben pedig a többnyire tartósabb létet biztosító egyházi keretek őrizték meg őket. Földrajzi elhelyezkedésükre az jellemző, hogy általában a Pozsony, Pest-Buda tengelytől, annak környékétől távolabb, inkább a peremkerületeken, a Dél-Dunántúlon s elsősorban Északkelet-Magyarországon találhatók, tehát ott, ahol a bécsi Akadémia ízlésének már nem volt olyan erős a befolyása. A hazai rokokó képviselői és terjesztői nem akadémiát végzett művészek voltak, hanem főleg a városok bajor, lengyel, sziléziai származású s természetesen hazai mesterei, továbbá Stájerországból jött művészek, s rajtuk kívül különböző szerzetesi fafaragó műhelyek erősen nemzetközi gárdája is. Világi rokokó festészetünk három legjellegzetesebb emléke északkelet-magyarországi kastélyok számára készült. A pétervásárai Keglevich-kastély dísztermét a gyöngyösi Beller Jakab, az edelényi Eszterházy Forgách-kastélyt Woronieski János és Lieb Ferenc, a sárosszentmihályi Szirmay-kastélyt pedig Wolucki Károly festette ki könnyed, vidám jelenetekkel. Mennyezetképeiken a mitológiai események és allegóriák szereplői között elvegyülnek a kastélyok lakói, létrehozva ezzel álom és valóság, szerepjátszás és realitás különös, színes forgatagát. A gondtalan szórakozást, a játékos széptevést a művészet eszközeivel soha nem látott magasságba emelték. A rokokó festészet Északkelet-Magyarországon jelen van az egyházi művészetben is.  Kevesen voltak, akik jó mesterségbeli felkészültséggel a bonyolultabb kompozíciókkal is sikerrel megbirkóztak. Ilyen a Dél-Dunántúl legszebb rokokó falkép együttesének, a balatonkeresztúri plébániatemplomnak festője, aki legendáinak gyermekméretű szereplőit az akadémiai stílus kompozíciós szabályai szerint biztonsággal mozgatja. A többség a túlhangsúlyozott dekorativitás biztonságát választotta inkább, s a színes foltfestés mellett, másik változatként, a rokokó rocaille-özönével fogta egybe az egyszerűbb ábrázolásokat, mint Trtina András is a lőcsei minorita templomban.

Lucas Huetter: Moli me tangere

Korkép

Építészet

Festészet

Szobrász