|
A rokokó szobrászat főleg játékos, dekoratív szobrocskákat, porcelán plasztikákat készített. A kastélyok hivalkodó pompája nemcsak a belső teret, hanem a kertet is átalakította. Megjelentek a kerti szobrok, a kutakat és szökőkutakat mitologikus és allegorikus kőfigurák, faragott vázák, szoborcsoportok díszítették.
Itáliában, a rokokó szobrászat és Róma legnagyobb és leghíresebb szökőkútja - Nicola Salvi alkotása, a Trevi kút, 1762-ből.
Három út kereszteződésében található (innen e neve is) és a Palazzo Poli mellett. Vízköpői, sziklái és szobrai Pietro Bracci munkái. A hiedelem szerint, ha távozáskor pénzt dobunk a kútba, akkor biztosan visszatérünk még. (Tanúsíthatom, én megtettem és még abban az évben volt szerencsém visszatérni).
A Napkirály udvarának művészete végérvényesen meghatározta a szobrászat fejlődés fő irányát a következő században. A hangsúly a világi ábrázolásra került át, és e témakörön belül is elsősorban az uralkodót dicsőítő emlékművek, antikos idealizáló portrék és akadémikus klasszicizáló szobrok születtek. Időről időre erősebben érvényesültek realista, rokokó vagy klasszicista stílusjegyek, de az alaphang, a felfogást meghatározó szemlélet alig változott. Franciaországban a rokokó plasztika nem hirdetett patetikus mondanivalót, hanem az élettelit, a bájt, a játékosságot, az árkádiai idillt hangsúlyozta. A marlyi kastély kerti szobrai, a mitológiai és allegorikus figurák elsőként mutatták az új stílus jeleit, pedig mesterük, az előző korszak vezető egyénisége volt. Finom felületkezelés, enyhe mozgás a hiteles anyagszerűséggel mintázott ruhákon, életteli, nem ünnepélyes arckifejezés - mindezek a vonások már egy új felfogás térhódítását jelzik. A rendezetlen, hétköznapi ruha, a természetes arckifejezés utal arra, hogy a modell személyiségének és nem társadalmi állásának bemutatása a cél.
Nagy Péter lovas szobra a francia Etienne Falconet alkotása, melyben az abszolutista felvilágosodás eszménye valósul meg, ahogyan azt a francia enciklopédisták elhatározták: az uralkodó vezeti országát a fejlődés útján. Nagy Pétert babérkoszorús lovasként ábrázolja, aki vasakaratával megfékezi vágtató csatalovát. A szikla legyőzött akadályokat, az összezúzott kígyó pedig a gonoszt jelképezi. A talapzaton, egy hullám formájú gránitba bronz betűkkel írva oroszul és latinul ez a rövid felirat olvasható: "I. Péternek II. Katalintól". A dátum, 1782, a leleplezés idejét jelöli. A szobor Falconet intenzív és önfeláldozó munkájának az eredménye. Lovaglómesterek ugrattak a királyi istálló legszebb lovain a leendõ szobor talapzatát mintázó szerkezetre. Falconet aprólékosan lemásolta az emelkedő lovak mozgását és izmainak feszülését, amíg meg nem találta a megfelelő ábrázolásmódot. Egy lovassági tábornok, akinek a testalkata hasonló volt a Nagy Péteréhez, állt modellt a szobrásznak. A szobor talapzatául szolgáló 1600 tonnás gránittömböt Szentpétervár környékéről, Lahta faluból szállították egy orosz kovács ötlete alapján egy speciális görgő szerkezeten több mint 5 mérföldön át a Finn-öbölig, ahonnan egy speciális uszályra helyezték. A Vadászó Diana - Jean-Antoine Houdon - egyik olyan szobra, amely leginkább tanúskodik nemcsak klasszikus képzettségéről, hanem a római barokk iránti rokonszenvéről is. Az anatómiai pontosság iránti szenvedélyes vonzódását itt mérsékli az érzelmes bágyadtság és a tipikusan 18. századi kifinomult elegancia.
A 18. századi német plasztika másik nagy áramlatának, a francia rokokóhoz közelítő irányzatnak is lényegéhez tartozott a mozgás. A kavargó, egymásra tornyosuló formák helyébe azonban finomabban megmozgatott, ide-oda hajladozó, hullámzó volumenek léptek. Az alakok szinte súlytalanul lebegnek, táncos mozdulattal lépnek, sőt állásukban is enyhe mozgás rejlik. Mindez nagyrészt a korabeli színjátszás hatásával magyarázható, amelyben nem átélték, csak jelezték az érzelmeket - jellegzetes, tehát sokszor túlzó, "irreális" mozdulatokkal. A testideál módosult: a figurák karcsúak, könnyedek, kézmozdulataik finomak. Az arcokról édeskés báj, a budoárok világát idéző finomság árad. A szobrok kompozíciója e hullámzó formák, a dús részletek révén bonyolultan, rafináltan gazdag. A kifejezés skálája nagyon széles; a rokokó szobrászata a problémamentes lét világától a mély emberi drámáig, a látomásszerűig minden emberi szituáció és lelkiállapot bemutatására képes volt. A barokkos pátoszt és heroizmust ugyan kerülték, de nem csak a másik végletet, az élettelit, a könnyedet, a frivolt jelenítették meg. A lírai érzelmek közelebb álltak a rokokó művészhez, s ezért gyakrabban mutatta be az odaadást, a csodás látomásban elmerülő feloldódó szent alakját, mint a szenvedés, megrendítő gyász alakjában. Az átszellemültség magyarázza, hogy a forma is könnyed, nincs földi súlya.
A rokokó szobrászatának ezt az irányát Ignaz Günther művei testesítették meg. A szobrászati fejlődés különböző szálai fonódtak össze alkotásaiban: stílusát a francia udvari művészet és a német népi faragóművészet sajátosságai határozzák meg. Elsősorban egyházi megbízásokat kapott, és a népi szobrászat hagyományos anyagát, a fát használta. A faragás nagy finomságokig jutott el; a formálás és a színezés a lehetőségek széles skáláját nyújtotta. Egyetlen korabeli szobrász művei sem mutattak ennyi kecsességet, bájt, formai szépséget. Az arcok enyhén tipizáltak, a modellálás puha, a formák szépek, elegánsak. Egyik szobrán, az Angyali üdvözleten is ezt látjuk. Az angyal testtartása, világi bája jellemző a dél német rokokó stílusra.
A rokokó plasztikát szinte kizárólag egyházi létesítmények őrizték meg Magyarországon, bár a kastélyépületek, a parkok és kerti pavilonok is igényelték a szobrászati díszítést. Ezek közül azonban csak az maradt meg, ami erősen az épülethez kötődött. A keleti felvidék erős faszobrászati tradíciója, amely az előző korszakokban is egyéni karaktert adott a terület művészetének, most tovább élt, csak a nyugati országrésznél sokkal erősebben rokokó jellegű lett. E vidék templomai tele vannak rokokó oltárokkal, szószékekkel és orgonákkal, amelyeknek alkotóit csak a legritkábban ismerjük. A néhány ismert név közül a legeredetibb szobrászegyéniség talán a kassai Hartmann Antal volt, aki 1744-1764 között Miskolctól Eperjesig szállított megrendelőinek oltárt, bútort, szószéket, de készített stukkót és kőszobrokat is. Szobrai a rokokó mindent kicsinyítő arányrendszerébe illeszkednek, gesztusai csak mérsékelten finomkodóak. Változatos karakterformáló készsége legtisztábban egykor a sebesváraljai Szentiványi-kastély kápolnáját díszítő, bajuszos török fejekből kialakított konzolsorozatán nyilvánul meg. A magyarországi rokokó szobrászat sajátos színfoltját képviselik a szerzetesrendi fafaragóműhelyek. Leghíresebbek a pálos faragók voltak, de a ferencesek és jezsuiták között is számos, gyakran a rendtartomány Magyarországon kívüli területéről ide irányított fafaragó-asztalos volt. Leginkább templompadokat, szentély- és kórusstallumokat, orgonaszekrényeket, s főként sekrestye- és könyvtárberendezéseket készítettek.
Egy másik stílusváltozat, amelynek sok jelentős szószék és más egyházi faragás köszönhető, az olasz stukatúrák könnyed, olykor bravúros mintázásával, nyugtalan szerkesztésmódjával, bőven áradó fantáziájával rokon. Ennek az áramlatnak legjelentősebb képviselője a főleg a Zichy-család szolgálatában dolgozó Bebo Károly, aki a budai Szent Anna-templom, valamint a budai Szent Erzsébet-templom szószékét, illetve oltárszobrait (Pl. Szent Mihály) készítette. Kőfaragóként is működött, így valószínű, hogy sokoldalú tudását a vele és körötte dolgozó munkatársak elsajátították. A legjelentősebb és a hazai barokk szobrászat áramlatai közül a legmagasabb színvonalú műveket Johann Anton Krauss alkotta. Itt kerül - mint Bajorországban is és a közeli német területeken - az egyházi szobrászat drámai mozgalmasság és hatásosság szempontjából legközelebb a színpadművészethez. Krauss készíti a jászói premontrei templom Kracker oltárképeivel ellátott oltárainak figurális díszét (Pl. Szent Gellért püspök).
Szinte a 18. század egészében gazdagon virágzott a köztéri egyházi szobrászat is. Főleg Mária-oszlopok és Szentháromság-emlékek, részint súlyos csapások elhárítására, részint a katolikus egyházba való visszatérés jeléül. Keletkezésük története csakúgy, mint mesterkérdésük tisztázása még felderítésre vár. Valószínű, hogy ezek a nagyobb építészeti tudást is igénylő emlékek legalább a korai szakaszban - olasz mesterek alkotásai. A selmecbányai Szentháromságemlék vagy a körmöcbányai Mária-oszlop Dionysius Stanetti alkotása, aki sokat dolgozik e vidéken. Szent Flórián, a másfélszeres életnagyságú, aranyozott hársfa szobor a körmöcbányai lebontott Nagyboldogasszony-templomból jutott Budapestre. A templom belső díszítését az 1760-as években megújították: a főoltár és a mennyezetkép elkészítését Schmidt Antal bécsi tanultságú festő vállalta, valamennyi szobrászi munkára pedig Dionysius Stanetti helybeli mesterrel szerződtek. Ismeretlen szobrász alkotása, a lövői plébániatemplomból származó Nepomuki Szent János. A 18. század végi templom falán másodlagosan elhelyezett szobor pár, Nepomuki Szent János és Szent Venánc magasdombormű-alakja nyilván egy nagyobb szobrászi egység, esetleg több figurás oltár része volt. Nepomuki Szent János ritka megjelenítésben látható: szokásos magába mélyedt, keresztet tartó alakja mártírhalálra emlékeztetve a Moldva hídján térdepel, és különös naturalizmussal a hídpillérek között kicsorduló folyóvizet is ábrázolták. A Lövőről - egykor Széchenyi-birtok - származó, finoman meghajló, szabályos arcú, vékony kezű szent kecses testtartását a sok részlettel ábrázolt papi ruha könnyed redővetése kíséri, és a stilizált alsó rész is erősíti azt a feltevést, hogy a szobor a dunántúli plasztikának a stájer rokokó által meghatározott irányvonalába tartozik. |
