|
A rokokó használata általánosabb és gyakoribb, mint a jelentés, amit társítunk hozzá. 1720/35 és 1770/80 között virágzó irányzat, díszítőrendszer, amely főként az iparművészetben hódított. Legtágabb értelemben a 18. század elejétől a 19. század első negyedéig, harmadáig tartott Európa különböző területein, más-más művészeti ágban. A rokokó szó kagylót jelent; a díszítőelem mint kagyló finom mívű apró tárgyat jelent. Egyes értelmezések szerint a rokokó és a barokk között genetikus kapcsolat van: a barokk túlhajtásaira válasz. Mások szerint a rokokó a klasszicizmus utolsó korszakában jelentkező felvilágosodás kihívására születik, a 18. század második felében (inkább a súlypontok eltolódása érzékelhető ebből).
A "puttók"- pajkos angyalkák Szellemi háttere kettős, de nem tartalmában tekintve, hanem az eredetét vizsgálva. Egyrészt a rokokó érzékiség- és élvezetközpontúsága, hedonizmusa válasz a XIV. Lajos uralkodására jellemző etikett zártságára (deformált klasszicizmus) és az udvar egyre bigottabb katolicizmusára (késő-barokk). A régensség, majd XV. Lajos uralkodása alatt válik olyanná az élet - természetesen az arisztokrácia számára, hogy Talleyrand méltán mondhatta: "aki nem élt 1789 előtt, nem ismeri az élet édességét". A később jelentkező irányzat a libertinus gondolkodás. (Nem tévesztendő össze a liberalizmussal.) A szabadosság szóval lehet visszaadni a jelentését. Lényege a rousseaui szabadságfelfogás abszolutizálása. Mivel pedig az abszolút szabadságot közéleti szinten megvalósítani lehetetlen, ezért a magánélet területére szorul vissza, és mert a szabadság érzékelése rövid időn belül csupán fiziológiailag lehetséges, ezért a magánéletben az élvezetekre koncentrálódik: evés, ivás, kényelem, szórakozás, szexualitás. A rokokó emberének a célja az élet örömeinek kinyilvánítása és hajszolása. A kor szalonéletének központi figurája a szerető, a kegyencnő, akinagymértékben befolyásolta a kor bútor- és tárgykultúráját.
A Rokokó legfőbb jellemzői (francia 'rocaille' = kagyló) összegezve:
|
