A 18. század második felének irodalmi képlete rendkívül bonyolult, több stílusirányzat keveredik, és ezek nem különíthetők el eléggé világosan egymástól. A valóságban sem különültek el, hanem - még az egyes alkotó egyéniségekben is - az illető nemzeti irodalom sajátos konkrét helyzetétől függően különböző arányokban keveredtek. Ezeknek az összetevőknek az egyike a szentimentalizmus.

A stílusirányzat bevezetésekor hosszabban ki kell térni a szerzőkre hatást gyakoroló filozófiai és ideológiai irányzatokra. A filozófiák közül az empirizmus tanításait vették át, azzal a megszorítással, hogy a hangsúly a tapasztalásról a társadalmi tapasztalásra került. A társadalmi és a szociális feszültségeket az egyén oldaláról közelítették meg, s fölismerték, hogy a "létező" valláserkölcsi nézetek nem adnak kielégítő magyarázatot. Kialakul az úgynevezett szentimentális filozófia. Ez nem "rendszer-", csak "életfilozófia", tanításai elsősorban erkölcsi vonatkozásúak, de mint ilyenek kapcsolódnak a joghoz is, a társadalom valóságához is - s így a művészetekhez is. Egyik legnagyobb képviselője Jean-Jacques Rousseau.

A szentimentalizmus elsősorban irodalmi stílusirányzat. A klasszicizmus és a romantika között helyezkedik el mint átmeneti jelenség. Nem tartozik az alapvető művészeti stílusok közé, de a 18. század második felétől a 19. század közepéig minden európai országban megtalálható. A szentimentalizmusban elsősorban a kispolgárság szemlélete és érdekei jelentkeznek. A közösségi lét újraértelmezését adja abban, hogy az egyén és közösség feltételezi és kiegészíti egymást. Ez az irányzat az érzelmi életet állította az előtérbe, azt ecsetelte önkínzásszámba menő részletességgel. Az érzelmek bensőséges ábrázolásának ez az igénye nem észellenes, mert a szentimentalizmus megmaradt az érzelmi életnek az ész által megvilágított területein. Az alkotások meghatározott tartalma megegyezett a felvilágosodás eszmevilágával, csak a támadás más síkon és más eszközökkel folyt a feudalizmus megmerevedett intézményei és erkölcsei ellen. Sajátos aspektusa, a feudális viszonyoktól korlátozott polgári egyéniség önkifejezése adja meg értékét és hatását. Az egyéniségnek, mely egy és oszthatatlan, mégis elsősorban érzelmi vonatkozásait hangsúlyozta és nem az eszét. Ezért jelenti ez a pillanat a modern polgári líra születését is. Az ekkor felfedezett belső érzelmi gazdagság az ugyancsak ekkor felfedezett népdal, s általában a népköltészet formáiba ömlött, vagy a régi klasszicista formákat keltette új életre. A nem nagyon lírikus 18. század végén így borult a líra alig remélt, nagyszerű virágzásba. Chénier fogalmazta ezt meg: "Új gondolatokról írunk antik verseket!". A szentimentalizmusnak nincsen határozott ars poeticája. Átvette és új tartalommal töltötte meg a 18. században is uralkodó klasszicista nézeteket. Központi értékkategóriája a finomság, stíluseszménye a visszafogottság. A lélek fogékonyságát, az érzelmeket állítja előtérbe; a tapasztalatok által kiváltott lelki folyamatokat, a világ szubjektív értelmezését jeleníti meg.

A legfontosabb tulajdonsága, hogy nem annyira forma- és szabályépítő irány, mint inkább kötöttségeket megszüntető, az új tartalmaknak szabadabb áramlást biztosító törekvések elősegítője az irodalomban. Jellemző rá az egyszerűség, a vidéki élet kedvelése, a születési előjogok elutasítása, az egyén és a társadalmi lény konfliktusának tragikus ábrázolása, a civilizáció elvetése és az érzelmek kifejezése iránti érzékenység. Ezenkívül még az érzelmi reagálás intenzitásából fakadó túlzás és egyoldalúság jellemzi. A spontaneitás a mindennapi élet egyszerű tényeiből fakadó érzelmi megrázkódtatások hû és részletes rajzát adja. A szentimentális művek a polgári törekvésre hátrányos társadalmi erőviszonyok között íródtak. Ezért volt a szentimentalizmus lázadás. Az ábrázolt emberi sorsok rendszeresen tragédiába torkollanak. A szentimentalizmust erőteljes társadalomkritika jellemzi. Nem az ész fegyvereivel támad, hanem a teljes emberi egyéniség erejét veti latba. A műalkotások témája a szentimentális nézetek szerint élő vagy élni kívánó hős szembesülése, konfliktusa a világ eltérő normáival, szokásaival. A konfliktus az esetek többségében a szentimentális hős sérelmére oldódik meg, a csalódást értékvesztésnek, értékbomlásnak tekinti, s ha önfájdalmán képes felülemelkedni, akkor a világfájdalom szólal meg szavaiban.

Az 1795 utáni szentimentalizmus csak a konzervatív változat egy elkülönülő ágában önállósul egy időre, különben a klasszicizmussal ötvözötten jelenik meg. Míg 1795 előtt a szentimentálisnak mondott költő túlhaladni igyekezett válságos érzelmi állapotán, az 1800 utáni mintha egyre inkább befelé fúrná magát abba a lelkiállapotba, hogy kimerevítve szüntesse meg lehetőségeit, belülről eméssze fel azt. Az 1795 előtti szakasztól eltérően bázisa most a birtokos középnemességnek az a rétege, mely fokozatosan rákényszerül a nemzeti és polgári fejlődéssel kapcsolatos feladatok egy részének vállalására (ilyen az írott nyelvi egység megteremtése). A különbségek ellenére is belső egység van a szentimentalizmusnak Csokonai utáni és az 1810-es évek végéig tartó szakaszában. A szentimentális életfilozófia szemlélete olvasható ki a művek többségéből. A szépirodalomban a rokokóval és a klasszicizmussal keveredik; általában csak színezetet jelent. Ami mégis meghatározó: a formai anti-tradicionalizmus. Ez a lázadás lesz valóságábrázolásának és stilisztikai eszközhasználatának az alapja. A művekben az érzelmek szabadságára, az egyéniség tiszteletére irányítják a figyelmet. Az elégikusság, a látszatra tárgy és ok nélküli sóvárgás, a melankolikusság, a vidéki természeti környezet idealizálása, a belső lélekfolyamatok ábrázolása jellemzi. Elveti a klasszicizmus szabályozott esztétikáját és értékrendjét. A mindennapok olvasóinak írtak, nagy szerepük volt a modern olvasóközönség kialakításában. A nyelvújítás mellé álltak, s később szervesen kapcsolódtak a romantikához.

PÉLDA 

Dayka Gábor: Titkos bú (részlet):

Homályos bánat dúlja lelkemet,
Talán újulnak régi szenvedésim;
Talán tündér előreérezésim
Rémítnek, s új lest hány a végezet.
Sírnék, de csak elfojtott sóhajtások
Emelkednek kétséges szívemből;
Csak rejtett ah, csak néma jajgatások
Váltják egymást, s a titkos bú elöl.

Korkép