Vitatott fogalom, egyes irodalmárok önállósága, megkülönböztető stíluskorszak jellege mellett vannak. Más irodalomtörténészek a romantikához tartozónak tartják. A probléma az, hogy egyes országok irodalmában (angol, német) a preromantika megkülönböztethető a klasszicizmustól, a szentimentalizmustól, a rokokótól és nem azonos a későbbi romantikával, más országok irodalmában (francia, kelet­ európai népek) a preromantikára jellemző vonások együtt jelentkeznek a klasszicizmussal, a szentimentalizmussal, a rokokóval és nincs olyan elkülönítő jellemzője, amely a romantikától elválasztaná. Megközelítőleg a 18. század utolsó harmadától a 19. század első harmadáig tart - amennyiben nem követi a romantika megjelenése (mert úgy igen nehéz az elkülönítés). A preromantika esetében nem tudjuk meghatározó módon elkülöníteni az alkotókra, befogadókra hatással lévő eszmeáramlatokat. A történelmi behatárolás pedig kétséges és vitatott. Az egyik elfogadott hipotézis szerint a preromantika azoknál a népeknél, országoknál különíthető el az irodalomban, amelyeknél a felvilágosodás és a polgári átalakulás időszerűsége úgy kapcsolódik össze, hogy közben a politikai változások többé­ kevésbé lehetetlenek. Feltételezik, hogy a preromantika úgy él egymás mellett a szentimentalizmussal, hogy bizonyos szempontból a szentimentalizmus is a preromantika része, ám a preromantika nem sorolható a szentimentalizmusba. A vitatott stílusirányzati fogalmat azért használjuk, hogy - bár némi egyszerűsítéssel - könnyebben eligazodjunk a művek között.

Nyugat Európában, a polgári átalakulásban elöl járó országokban egy új közösségfogalom alakul ki: a modern nemzet. A kapitalista gazdaság egysége, a központosított állam hatalmi viszonyai megvalósítják a felvilágosodás polgári utópiáját, azt a modern közösséget, amely a jogegyenlőségre épül. Ennek következtében a 18. század jogelméletében Nyugat Európában a polgári nemzetet egy olyan állammal azonosították, amely egységes piaccal rendelkezett, és mindazokat együtt tartotta a határokon belül, akik azonos nyelvet beszéltek. A modern nemzet egységéhez a népnyelvű kultúrán át vezet az út. Ez lesz a népiesség (és a nacionalizmus) alapja. Azoknál a népeknél, ahol a polgári átalakulás még nem következett be, a nemzetfogalomhoz vezető út fontos állomása a közösségtudat kialakulása. Ennek a tudati egyenlőségnek egyetlen lehetséges létezési formája a közös kultúrához és történelemhez kapcsolódás. A kultúra hordozója pedig a nyelv és az ehhez kapcsolódó művészeti ágak. Kiemelt fontosságot kap a 18. században a kultúra hordozója, építő eleme az irodalmi műalkotás. A klasszicista esztétika érvényesülése az eposzt állítja középpontba. A preromantika elfogadja ezt a nézőpontot, és azt állítja, hogy a kulturális egység nélkülözhetetlen feltétele, a múlt értékeinek tárháza az eposz. A preromantika stílusa a romantika és a klasszicizmus olyan keveredése, amely különbözik a szentimentalizmus világfájdalmának érzékeltetésétől, ám a fennálló világrend elleni lázadást fogalmazza meg. Tényleges megkülönböztetése nehéz, ezért sok felfogás nem is tekinti önálló stílusfejlődési tendenciának.

Berzsenyi Dániel zabolátlan szóképei és szókapcsolatai, Katona József indulatossága és szenvedélyessége valamint Kölcsey Ferenc gondolatai átmenetet jelentenek a romantika felé. A művekben alapvető a lázadás valamilyen érzékeltetése, fontossá válik a természetes környezet, a történelmi tudat. Hisznek a naivitásban (az iskolázatlan kultúra felsőbbrendűségében) mint értékteremtő és - hordozó állapotban és szemléletben. Egyes szerzők szerint e stílus szép példája Kölcsey Ferenc Himnusza is.

PÉLDA 

Kölcsey Ferenc: Himnusz (részlet):

	Isten, áldd meg a magyart, 
	Jó kedvvel ,  bőséggel, 
	Nyújts feléje védő kart, 
	Ha küzd ellenséggel;
	Bal sors akit régen tép 
	Hozz rá víg esztendőt, 
	Megbűnhődte már e nép 
	A múltat s jövendőt!

Korkép