A szerkezetek fejlődése a romantikát követő korszakban kiszorult a "művészi" építészetből. Az alacsonyabb értékűnek tartott mérnöki munkák vonalán haladt. Ott adódott lehetőség arra, hogy egy új anyag, az acél alkalmazási lehetőségeit kikísérletezzék. A "művészi" építészetben az érdeklődés főként a formai problémák megoldására irányult. A kor felfogása szerint a szakmai felkészültséget elsősorban a történelem beható ismerete, a történelmi formák alkalmazásában szerzett jártasság jelentette. A múlt kimeríthetetlen tárházából mindent elővettek, aminek a felhasználására lehetőség nyílt. Terveztek gótikus középületet, román templomot, reneszánsz palotát, barokk lakóházat s klasszicizáló múzeumot. Kötött szabályok nem alakultak ki, egy épületet a rendeltetéstől függetlenül bármilyen stílusban lehetett tervezni. Az elsődleges követelmény az volt, hogy az alkotás a választott stílusnak hűen megfeleljen. A történeti korokhoz forduló neo-stílusoknak ez a változatos együttese összefoglaló néven az eklektika. A tér és a tömeg alakításában új megoldások nem nagyon születtek. Az előző korszakhoz - a klasszicizmushoz és a romantikához - hasonlóan az eklektika is a barokktól örökölt módszerekkel élt. Reprezentatív terek szervezésénél az axiális térsorolást, tömegformálásban a szimmetriának hangsúlyt adó tagolás módot alkalmazta. A homlokzatképzésben is megtartotta a szintek rangsorolásán alapuló s a plasztika fokozásával a középtengelyt kiemelő formálási elvet. A homlokzat azonban most jelentősebb volt, mint azelőtt bármikor: az eklektikus épület jellegét döntő mértékben az határozza meg.

Egy bérház pl. azonos belső térosztás mellett éppúgy lehetett firenzei kora reneszánsz, mint francia vagy német barokk. A történeti stílusokhoz kötődő akadémikus szemlélet korlátok közé szorította az építészetet. Gátolta a használat módjához természetesen igazodó, a korszerű technika sajátosságainak megfelelő, következetes alakítást. Ennek ellenére az eklektika korántsem valami elmaradott, a fejlődéssel szembeszegülő stílusjelenség volt. Az értékei is számottevőek. A közigazgatás, a kultúra, az egészségügy, a kereskedelem, a közlekedés terén a specializálódó igényeknek jól megfelelő épülettípusokat alakított ki s a régebbieket továbbfejlesztette. Közigazgatási, kormányzati és hivatali épületek, színházak, könyvtárak, egyetemek, múzeumok, kórházak, vasszerkezetű pályaudvarok, kereskedelmi csarnokok, fedett üzletutcák épültek. A bérházakban növekedett a lakáskomfort. Általánossá vált a gázvilágítás, javult a közművesítés. A városépítészetben is kimagasló eredmények születtek. Az európai nagyvárosok képét döntő mértékben az eklektika határozza meg.

Franciaországban a kor építészei közül Viollet-le-Duc a legjelentősebb, legnevesebb francia mérnöke pedig, Gustave Eiffel. Az elért eredményekről a századvég két nagy alkotása tanúskodik: a párizsi Eiffel-torony s ugyanott a ma már nem létező - 1910-ben lebontott gépcsarnok, mely az 1889-es világkiállításra épült.

Az Eiffel-torony a nevét építőjéről kapta. A párizsi köznyelv "öreg hölgynek" mondja. Az 1889-es párizsi világkiállításra emelt torony 300 méteres magasságával akkoriban a világ legmagasabb építménye volt. Eiffel mérnöki tapasztalatait összegezte ebben a különleges toronyban: ez, az acél felhasználásából adódó szinte korlátlan lehetőségek bemutatása. 125 méter széles és hosszú szilárd betonalapzatból nő ki a torony. A  hatalmas pillér egyetlen oszlopban egyesül. A formálásban az eklektika szemléletet meghaladva a célszerűségre törekedett. Meggyőződéssel hangoztatta, hogy egy konstrukció önmagában is szép, ha maradéktalanul megfelel a rendeltetésének. Ezen a rácsos szerkezetű tornyon minden egyes részlet alakját és helyét a teherviselésben, az erőjátékban ráháruló szerep - a szerkezeti funkció - határozza meg. Az úthálózatában addig még jórészt középkori Párizst 1853-1869 között Georges-Eugene Haussmann báró építette át az igényeknek megfelelő, korszerű világvárossá. Mintául a barokk városépítészetet vette, annak elveit valósította meg mindaddig példátlan méretekben. A rendezés során a régi negyedeket átmetsző széles sugárutakat nyitottak, összesen mintegy 110 km hosszúságban. A sugárutak csomópontjain tágas tereket alakítottak ki. Megszervezték a közlekedést, kiépítették a közvilágítást, a vízellátást, a csatornázást, s számos középületet emeltek. E nagyszabású munka keretében épült Hittorff műve, az Északi pályaudvar is. A vasszerkezetű pályaudvari csarnokok típusalkotó korai emléke. Példája nyomán a század végéig sok vasúti fogadócsarnok épült hasonló megoldással, többek között Budapesten is a Nyugati és a Keleti pályaudvar. (Az 1874-1877 között felépült Nyugati pályaudvar terveit Eiffel irodája készítette.) A sugárutak, a híres párizsi boulevard-ok egész várost átszövő rendszere példamutató megoldás volt. Hatására máshol is így kezdték a régi városokat korszerűsíteni.

A párizsi Operát tervezője, Charles Garnier hivalkodóan gazdag neobarokk stílusban építtette. A világ egyik legnagyobb alapterületű operaháza a legváltozatosabb stíluselemek egybeolvasztásával épült. A tervező a legkülönbözőbb anyagokkal dolgozott, kövek és márványok szinte a világ minden tájáról kerültek ide. Az opera főhomlokzata szobrokkal díszített hét árkádból áll. Rendkívül impozáns térhatású lépcsőfeljáratokkal, széles galériákkal emlékeztet a palota arra, hogy a Második Császárság pompakedvelő korában építették.

Gottfried Semper a német eklektika vezető mestere. Munkásságának első szakaszában az itáliai reneszánsz formavilághoz kötődött. Így épült egyik drezdai főműve, a régi Operaház. (1869-ben leégett, helyén a ma is álló újabb épületet szintén ő tervezte.)

Késői korszakában kezdett átváltani egy dekoratívabb, barokkos stílusra. Felerősítette a plasztikát s a tagozatok tömegességével, a mélyebb árnyékokkal megmozgatta a felületet. Erre példa a bécsi Ringen álló három épülete: a Burgtheater (Várszínház), valamint a Képzőművészeti és a Természettudományi Múzeum. Tervei szerint ezeket - részben már a halála után - Karl von Hasenauer építette fel. A bécsi Ring a belvárost övező, egyenes szakaszokból összeálló körút. 1859-től kezdve a hetvenes évekig a lebontott régi városfal helyén alakították ki. Ennek mintájára épült Pesten a belső körút, majd később azzal koncentrikusan a Nagykörút.

Magyarországon, a nagyvárossá növekvő Budapest - és néhány vidéki városi központ - arculata a múlt század utolsó harmadában formálódott ki. A jellegadó részeket, a körutakat, sugárutakat és környékét javarészt a nagypolgárság, kisebb mértékben az arisztokrácia és az állam építtette ki; így ezek voltaképpen a nagypolgárság ízlését tükrözték volna, ha lett volna saját művészi ízléskultúrája. A hazai nagypolgárság azonban önálló hagyománnyal nem rendelkezvén, a reprezentációs szférában a főnemesi életmódhoz és ízléshez idomult. A főváros építészeti arculatát tehát a feudális kor nagy stílusait utánzó, variáló "historizáló eklektika" határozta meg a kiegyezéstől, a 20. század első évtizedéig. A kezdeteknél még a neoreneszánsz dominált, ezt élénkítette, majd az 1880-as évektől háttérbe szorította a neobarokk, hogy aztán a stílus fénykorában, a Milleneum évtizedében helyt adjon a gótika megidézésének is. A neobarokk bérpalotán ütközött ki legszemléletesebben a stílus historizálás groteszksége: az egykori barokk palota arányai eltorzultak a több emeletes, egymáshoz zsúfolt bérházakon. Az aránytalan homlokzat, a silány anyagból készült, hivalkodó díszítés és a belső térképzés ellenére az eklektikának köszönheti Budapest európai nagyvárosias külsejét, főként az 1876 és 1900 között tervszerűen felépített Nagykörúton és környékén. A kiegyezés utáni városfejlesztés, amelyben a közmunkatanács játszott irányító szerepet, nem volt pusztán utánzás és hivalkodás, nem csak reprezentációs palotákat és sivár lakóépületeket teremtett, hanem kezdettől és főként a Milleneum évtizedében kommunális létesítményeket is: csatornázást, hidakat, kórházakat, villamos vonalakat és a kontinens első földalatti vasútját építette ki. Budapest egyesülésével a főváros fejlődése sosem látott távlatokat nyert. Megszületett a Sugárút (ma: Andrássy út), a Nagykörút. Az 1879-es nagyárvíz után Szegedet érintette hasonló léptékű újjáépítés, modernizálás.

Ybl Miklós a pályakezdés romantikus korszaka után, a hetvenes évek elejétől neoreneszánsz stílusban dolgozott. Ekkor keletkeztek budapesti nagy alkotásai, ezek között az Operaház. Budapest: Operaház - A magyar eklektika kiemelkedő értékű emléke. 1875-1884 között épült, neoreneszánsz stílusban. Időrendben a párizsi és a drezdai új Operaház után következik. E nagyhírű alkotásokból Ybl átvette mindazt, amit a térszervezésben s főként színháztechnikai megoldásokban hasznosítani tudott. Kivételes formaérzéke,  klasszikusokon iskolázott szemlélete megóvta attól, hogy a kor általános gyakorlata szerint "öltöztesse" az épületet. A történeti formák jelenléte itt architektonikusan indokolt, ezt mutatja a nemes méltóságot sugárzó, Colosseum-motívumokkal képzett főhomlokzat, a földszinti kettős előcsarnok s a reneszánsz díszteremként kialakított emeleti foyer. Ybl nem utánozta, hanem a saját kora szintjén újraélte a múltat. Úgy tudott tervezni, az eredetiség hitelével, mintha maga is a reneszánsz teremtő erejű mestere lett volna. Az építkezés kilenc éven át folyt; az építész, aki a munkát is vezette, állítólag megvizsgált minden szekér téglát. A hatalmas épület, talán változatossága miatt, nem is tűnik igazán nagynak, hacsak nem a Gellért-hegyről vesszük szemügyre. Jobboldalt van a művészbejáró, baloldalt pedig a királyi lépcsőház kocsifelhajtója és bejárata. Nézőtere ezerkétszáz személyes. Kívül és belül szobrok és festmények százai díszítik.

Steindl Imre, a Műegyetem Középkori építészeti tanszékének neves professzora gyakran dolgozott neoreneszánsz stílusban. Főműve, a budapesti Országház.A Duna partján hosszan elnyúló, méltóságteljes épület az eklektika egyik legjellegzetesebb hazai alkotása. Valójában csak a részletformái gótikusak. Az alaprajz elrendezésében, a térszervezésben, a rizalitokkal tagolt tömeg szimmetrikus felépítésében a reneszánsz, ill. a barokk kompozíciós módszere érvényesül. Az épület egy három és fél hónapon át készült, átlagosan 2-5 méter vastag, hatalmas betontányéron áll. 90 külső és 152 belső szobor magasodik a falakon, emellett kívül megyei és városi címerek, belül a hazai flóra virágmotívumainak sorai dekorálják a falakat. A díszítéseknél alkalmazott 22-23 karátos arany összes mennyisége mintegy 40 kilogramm. Az épületnek 27 kapuja van, belül 29 lépcsőház és 13 személy- és teherlift szolgálja a közlekedést és szállítást. Az épületben valamivel több mint 200 irodahelyiség van. Az épület szimmetrikus szerkezete alapjában követi egy kétkamarás országgyűlés funkcióit. Hangsúlyteremtő központi eleme a nagyméretű kupolacsarnok, amelyhez a tengelyben ünnepélyes díszlépcső vezet. A főbejárattól egyetlen lendülettel a kupolateremhez vezető díszlépcső-csarnok Steindl mester egyik legragyogóbb építőművészi alkotása. Különösen impozáns az a megoldás, hogy a pihenőtől a kupola felé immár a belső tér majd teljes szélességében vezet tovább a főlépcső! A díszlépcső-csarnok mennyezetét tartó oszlopok közül kiválik nyolc sötétvörös színű, hat méter magas és négy tonna súlyú gránit szál. A lépcsőn felérve a térélményt szenzációsan kitágító, tizenhat-szög létű körfolyosóra lép a látogató. A kupolacsarnok belső csillag mennyezete természetesen jóval alacsonyabb a külső kupolánál, de a leleményes szerkesztés folytán 27 méteres magasságát a körterem 20 méteres átmérőjéhez képest így is imponálóan magasnak érezzük. A pompás csarnok - az épület szerkezeti és gondolati középpontja - egykor az országgyűlés mindkét háza együttes üléseinek adott otthont. A főbejárati fronttal együtt egyébként ez volt az Országház legkorábban elkészült része, mivel már 1896-ban itt tartották a parlament millenniumi ünnepi ülését. Ehhez csatlakozik kétfelől - a kereszttengelyben - az alsó- és a felsőház ülésterme, s ezekhez a tömegformában is kiemelt központi terekhez igazodnak a belső udvarok köré elrendezett, alárendeltebb hivatali szárnyak. Az üléstermek felől több folyosón át, változatos útvonalakon közelíthetjük meg a díszlépcső-csarnok eddig nem említett, főbejárat felőli oldalát. Külön figyelemre érdemesek a fűtőrendszer díszrácsai, amelyeken át - a távvezetéken keresztül érkező fűtőgőzzel temperált levegő egyenletesen tartja a ház hőmérsékletét. A műszaki tudás kellő gyakorlati leleményességgel párosul: a folyosókon számozott szivartartóval ellátott hamutálcák találhatók, így a képviselőnek nem kell eloltania az illatos havannát, amíg beszalad szavazni az ülésterembe! A Delegációs terem folyosóját Dudits Andornak a főbb miniszteriális ágakat szimbolizáló képei dekorálják: Honvédelem, Vallás és Kultúra, Igazságszolgáltatás, Földművelés, Ipar, Kereskedelem. Egykor ugyanis innen nyíltak a miniszterek dolgozószobái.

Schulek Frigyes a purista szemléletű műemlék-helyreállítás legjelentősebb hazai képviselője. Főműve a budavári Nagyboldogasszony- (Mátyás-templom) 1874 és 1896 között végrehajtott újjáépítése. A mainál jóval dísztelenebb középkori templomot egységes stílusban megtervezett, finomművű gótikus részletekkel gazdagította. Újraálmodta olyannak, amilyen lehetett volna, ha valamelyik jól képzett középkori mester egyszerre építette volna.

Ehhez a munkához kapcsolódott másik közismert alkotása, a Várhegy szegélyén épült Halászbástya. Az építmény voltaképp egy fedett sétány- és lépcsőrendszer, helyenként kilátóként használt tornyokkal. Az eredeti tégla várfalra épült rá, anyaga fehér mészkő, a lépcsőfokok gránitlapok. Déli folyosója az egykori, az alatta fekvő, főleg halászok lakta negyedről elnevezett Halász-bástya elfordított L-alakú szakasza, a bástya déli tövéből induló, szintén átépített, immár hangulatos Jezsuita-lépcsővel, mely a Víziváros felé vezet; északi töve díszes kapuval csatlakozik a középső, H-alakú díszlépcsőhöz, mely a mai Hunyadi János útról jön fel; a díszlépcső felső kapujától pedig az északi folyosó az egykori Híradás-bástya vonalát követi, a bástya kiszögellésén ülő emeletes, kőcsipkés jelzőtoronnyal, ennek a szakasznak a végét pedig Juliánusz barát később odaállított szobra zárja le.  Az egész építmény pedig a korábbi épületek közül kiszabadított Mátyás-templom tövében keletkező tér keleti falául szolgál, illetve a fő gyalogos feljárási útvonalat biztosítja. Az eklektikus fogantatású építményen a neoromán stílusjegyek uralkodnak, a félköríves nyílászárók és a gyakori "kőcsipkék" varázsolják történelmi hangulatúvá ezt a modern térszervezésű alkotást.

Hauszmann Alajos a századforduló legelismertebb hazai mestere. Műegyetemi professzorként igen jelentős oktatói tevékenységet fejtett ki. Kezdetben a kortársak többségéhez hasonlóan neoreneszánsz stílusban dolgozott. A kilencvenes évek elejétől - millennium idejének pompaigényét kiszolgálva - áttért a sokkal gazdagabb hatású, látványosabb neobarokkra. Később a stílusa kissé leegyszerűsödött. Anélkül, hogy a barokk jellegű plasztikus formálást elhagyta volna, megpróbált közeledni a  bontakozó modern építészet tárgyilagosabb szemléletmódjához. Ennek a kevert stílusú késői korszaknak jellegzetes műve s egyben utolsó nagy alkotása a Műegyetem központi épülete.

 Említésre méltó még a magyar eklektika terén két épület. Az egyik, Debrecenben az Arany Bika Szálló: az 1536. óta Debrecenben élő Bika család telkét és kőházát 1690-ben megvásárolta a város. 1699-ben az épületet fogadónak alakították ki, 1799-ben pedig emeletet építettek rá. 1810-ben került a vasból vert, rézzel bevont, öklelő bikát ábrázoló cégér a homlokzatra. Így lett Bika János egykori fogadójából Aranybika Szálló. 1882-ben Steindl Imre, a Parlament építőjének tervei szerint egyemeletes szállodát építettek. Ezt a megnövekedett igények miatt 1913-ban le kellett bontani. Helyére 1915-ben épült fel a régi szárny, eklektikus stílusban Hajós Alfréd mesterépítész - aki 1896-ban, az athéni olimpián hazánk első olimpiai bajnoka - és Villányi Lajos tervei alapján. A homlokzati plasztikát olasz kőfaragó mesterek készítették. A mintegy 500 ágyas, háromcsillagos szállodában helyet kapott egy koncertterem is. Nevét Bartók Bélától kapta, aki több hangversenyt adott itt. A szállodát 1976-ban új szárnnyal egészítették ki. A másik épületet Alpári Ignác tervezésében Budapesten van. A Mezőgazdasági Múzeum épületegyüttese eredetileg az Ezredéves Kiállítás történelmi főcsoportjának céljára készült ideiglenes anyagokból. A főváros közönségének kívánságára 1902 és 1907 között maradandó anyagokból újjáépítették. A kiállítási épületre kiírt pályázat I. és II. fordulóját (1893, 1894) Alpár Ignác nyerte. "... a történelmi kiállítást különböző koroknak megfelelően egy román, egy gót, egy reneszánsz és egy keleti formájú épületcsoportba kellene foglalni, annak a törekvésnek az igazolására, hogy a jövő ezredév működését azzal kezdjük meg, hogy egy speciális magyar stílt akarunk alkotni. Én kötelességet akarok teljesíteni, amikor ezredéves fennállásunk alkalmával ezen eszméhez szerény tehetségemmel hozzájárulok."

A 19. század utolsó harmadában a társadalmi és gazdasági fejlődés éleződő ellentmondásai az építészetet is érintették. A mérnöki és az építőművészi tevékenység között a szakadék egyre jobban mélyült. Az egészségtelen szétválás azonban nem tudta meggátolni azt, hogy ne szülessenek mind a két oldalon komoly eredmények. A mérnöki oldal az új anyagok és új szerkezetek alkalmazásának lehetőségeit kísérletezte ki. A figyelmét a stílusformákra összpontosító építőművészet pedig kiérlelte a szükségessé vált új épületfajták megfelelő típusait. A történeti formákhoz kötődő eklektikus stílusépítészet visszafogta, de ugyanakkor ösztönözte is a fejlődést.

Korkép

Építészet

Festészet

Szobrász