|
A művészet történetének voltak válságperiódusai, amikor kifulladt az alkotó erő, modoros, eklektikus művek születtek. A hivatalos művészet csődje az építészetnél vagy a festészetnél is nyilvánvalóbban mutatkozott meg a szobrászatban. A szobrászatban ugyan már korábban is megfigyelhetők a válságjelek. A barokk plasztika túlnyomó része inkább csak épületdekorációs funkciót teljesített, sablonok szerint mintázták, és a klasszicizmus is túl közvetlenül utánozta a római másolatok révén ismert görög klasszikus szobrászatot. A romantika sem kedvezett a szobrászatnak, adekvát képzőművészeti műfaja a festészet, és a realizmus is, amely pedig a festészetet számos remekkel gazdagította, a plasztikában ellentmondásos megoldásokhoz vezetett. Ha voltak is a 19. század derekának nagy felkészültségű és jelentősebb szobrászai, a század mégis a szobrászati gondolat elvesztésének a százada volt. Ennek csattanós bizonyítékai a köztéri emlékművek. Zala György (1858-1937):
A 19. század második felében Európa minden nagyobb városát ellepték a bronzba öntött államférfiak, költők, hősök ágáló vagy szentimentálisan búslakodó figurái. Erre példa Aimé-Jules Dalou: Bacchánsnő c. mellszobra. Vállán aláírás: "DALOU.". Az „M” az öntő jelzése, mely azt jelenti, hogy az első példány: „modele”. A plasztikai minőséget a mindent megmintázás szájbarágása váltotta fel. A kompozíció elveszett, helyét a véletlen csoportosítás vagy az életképszerű beállítás foglalta el. Az olyan szörny kolosszusok, mint a római II. Viktor Emánuel-emlék, amelyet G. Sacconi tervezett, az építészeti és a szobrászati elv találkozásának e megcsúfolása klasszikus modellje a hivatalos "monumentális" plasztikának. Úgyszólván minden fővárosban megtalálható a hozzá hasonló, építészetileg és plasztikailag bombasztikus, eklektikus emlékmű-konglomerátum. A hivatalos művészet tehát képtelen volt korszerű, a régi művészettel szemben is önálló stílust teremteni, termékeinek túlnyomó része kívül rekedt a művészet körén.
Találunk köztük persze néhány mértéktartó munkát, mint például Kolozsváron, Fadrusz János bronzból készült Mátyás király lovas szobrát. Ezek száma azonban elenyésző, és a monumentalitásnak legalább az igényét megőrző néhány mű elvész a már-már szatírának ható panoptikumfigurák regimentjében. Ellentmondásos eredményekre jutott a realizmus a szobrászatban. A plasztikában ugyanis, már csak a műfaji sajátosságok miatt is, nehezebb volt elhatárolni a realizmust a naturalizmustól. Jean-Baptiste Carpeaux a múlt őrizője, és igazán jelentőssé egyéni mintázó készsége, invenciója tette. Fő műve, a párizsi Opera homlokzatára készített "A tánc" című kompozíció mozgalmasságával, fény-árnyékeffektusaival inkább a barokk és a rokokó káprázatosan finom újraidézése.
A homlokzat jobb oldali részén találjuk ezt a pompás alkotást. Merészen laza szoborcsoport közepén szökken magasba Apolló figurája. Szinte hallani csörgődobjának hangját, amelyre a női és gyermektesteken áthullámzó érzéki életöröm felel. A nagyszerű kompozíció a laikust is megragadja: Apolló figurája adja meg az egyensúlyt a körtáncban szeszélyesen, kuszán felolvadó testek laza koszorújának.
Szobrászati szempontból is említésre méltó az Országház épülete. 90 külső és 152 belső szobor magasodik a falakon, a külsőn felsorakoztatva a honfoglaló hét vezértől kezdve a magyar történelem uralkodóit, fejedelmeit, hadvezéreit.
A főlépcső baloldali márvány falán kapott helyet 1904-ben Steindl Imre bronz mellszobra, Stróbl Alajos munkája. A lépcsőre lepillantó, koronázási jelvényeket tartó apródfigurák horgany öntvényből készültek, kissé erőltetetten idézve a festett gótikus faszobrok modorát. A kupolacsarnokban körbepillantva tizenhat uralkodó szobra és címerpajzsa ad rövid történelmi leckét - mind ezeréves históriánkból, mind a dualizmus korának történelemszemléletéből - a pillérkötegekben gyönyörködőknek. Szemben a főlépcsővel Árpád nyitja a sort, majd - balról jobbra haladva - Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, II. András, IV. Béla, Nagy Lajos, Hunyadi János és Hunyadi Mátyás következik; azután az erdélyi fejedelmek közül Báthori István, Bocskai István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György; végül pedig három Habsburg: lll. Károly, Mária Terézia és II. Lipót zárja e jócskán kompromisszumos összetételű szoborgalériát.
A királyszobrok - s a társalgókban, termekben, folyosókon elhelyezkedő megannyi társuk - alkotói a kor nevesebb szobrászai közül valók: többek között Bezerédy Gyula, Holló Barnabás, Kiss Antal, Kiss György, Kallós Ede, Köllő Miklós, Ligeti Miklós, Mátray Alajos, Mayer Ede, Damkó József, Szécsi Antal. Anyaguk a már említett horgany öntvény mellett a modern magyar kerámiaipar európai rangú műhelyében, Zsolnay Vilmos pécsi gyárában készült különlegesség : a pirogránit. Burkolásra ideális - az országház udvarainak falain számos ponton pirogránit hordozza a hazai növényvilág stilizált motívumait. De szobrászati alapanyagnak - immár kilenc évtizede egybehangzó kritika állítja - sajnos nem volt a legszerencsésebb választás. "Éktelenkedő és papagáj színeitől kacérkodó apró, szobornak nevezett figurák" - így minősítette Pap Zoltán képviselő 1902-ben a konvencionális megformálásukat az élénk színekkel csak még inkább hangsúlyozó alkotásokat. Mivelhogy az anyag mellett legalább ilyen, vagy tán még nagyobb problémát jelent a megmintázás kötelezően unalmas egyöntetűsége. A kritika tehát jogos, miközben maguk a szobrok kezdettől fogva sajátos, nélkülözhetetlen összetevői a "haza háza" hangulatának. A társalgó szobordíszei a reáltudományokat, továbbá az ipar és a kereskedelem fontosabb ágazatait megjelenítő allegóriák.
A kor legfontosabb magyar szobrásza a már említett Fadrusz János. A kor külsőségekben kimerülő, hamisan patetikus emlékműveivel ellentétben alkotásai monumentálisan egyszerűek. Rövid pályafutásának jelentősebb alkotásai: Mátyás király lovas szobra (Kolozsvár) mellett - Krisztus a feszületen, budavári palota díszítése és Toldi Miklós a farkasokkal szobor kompozíciója.
Feszület: Fadrusz bécsi akadémiai tanulmányainak befejezésekor vizsgamunkaként készítette el a feszületet, amellyel nagy sikert aratott és később Budapesten nagydíjat nyert vele. A szobor készítése során - jelentkező hiányában - saját magát kötözte keresztre és az erről készített fényképeket használta modellként. A szobor eredeti gipszmintáját a művész szülővárosának, Pozsonynak adományozta. Több bronzmásolat készült róla, a Magyar Nemzeti Galéria és a szegedi Móra Ferenc Múzeum is őrzi egy-egy példányát. Később a művész síremlékére is ezt állították a Kerepesi temetőben. Fadrusz két alkalommal is dolgozott a budavári palota díszítésén. Elõször 1897-ben faragott carrarai márványból a krisztinavárosi díszlépcsőhöz két egymással szemben álló, másfélszeres életnagyságot meghaladó tehertartó Atlaszt. Később 1901-02-ben mintázott négy hatalmas méretű kapuőrző oroszlánt, amelyekből kettő (harapásra tátott szájjal) a kapun kívül áll. A Budai Tornaegylet megbízásából sportvándordíjnak mintázta szobrát, Arany Toldija nyomán, "Toldi Miklós a farkasokkal" címmel. Ebben a szoborban a fadruszi életmű epikus realizmusa, robosztus ereje kiválóan érvényre jut.
Az "Ülő munkás" szobra Goldmann György forradalmi mondanivalójú kisplasztikáinak sorába tartozik. Az alacsony, négyszögletes zsámolyon terpeszben ülő, erőteljes fiatal férfi jobbját csípőjén nyugtatja, bal kezére könyököl, jobb lábát hátrább húzva tartja. A gondolat és tett egysége fejeződik ki e szoborban. Kis mérete mellett is monumentalitás jellemzi. Nemcsak egy bizonyos munkást ábrázol, de típusában a munkásosztály képviselőjét jeleníti meg. Sima, nagy felületek, erőteljes mértani formák, tömbszerű ritmusok a meghatározói e műnek. A realista előadás mértani szerkesztéssel párosul, a zárt plasztikai felületek öblös kivágásokkal váltakoznak. Hihetetlen erő, elszántság, küzdeni akarás, komoly megfontoltság, biztonság hordozója az "Ülő munkás". |
