A realizmus a romantika ellenhatásaként, illetve bizonyos tekintetben folytatójaként, kiegészítőjeként jelentkezett a 19. század első felében. Irányzatként és nem korstílusként tartjuk számon, amit úgy is megfogalmazhatunk, hogy az irodalom történetében a romantika után már nem jelentkezett olyan áramlat, amely egy adott korszakon belül egyetemes szerephez jutott volna. Az irodalomértelmezésnek, beszédmódnak, poétikának az az egysége, amely korábban valamennyi irodalomtörténeti korszakot jellemzett ekkor már végérvényesen a múlté, s a hasonló törekvéseket mutató művek jellegzetes vonásai egyetemes korstílus helyett egymás mellett élő irányzatokként válnak értelmezhetővé. A realizmus tehát nem volt soha egy irodalmi korszak egyetemes beszédmódja, története során együtt élt előbb a romantikával, később a szimbolizmussal, impresszionizmussal stb. Másrészt nem terjedt ki a korabeli irodalom valamennyi mű nemére sem. A realizmus fogalma leginkább a nagyepikához, a regényhez kapcsolható, bár a dráma esetében sem kizárt használhatósága. Ugyanakkor realista líráról nem beszélhetünk. A realizmusról szólva lényeges kiemelni, hogy időben is korlátozott jelenségről van szó, akárcsak a korstílusok vagy irányzatok bármelyikének esetében.  A realista irodalom kedveli az apró részleteket: táj- és helyzetrajzi adatokat, a szereplők külső sajátosságainak bemutatását, arcvonásait, ruháját. A realizmus korára a polgárság jelentősen megerősödött. A könyv kezdett tömegcikké válni, és már könnyen hozzáférhető volt, így sokkal szélesebb olvasóközönséghez jutott el. A regény volt a legszórakoztatóbb műfaj. A körültekintő életrajzzal megjelenik a modern lélektani (analitikus) regény. A 19. századi lélektani regény számára elsősorban a mindentudó elbeszélő pozíciója adta meg a lehetőséget a szereplők motivációinak feltárására. Az elbeszélt regényalakok tudata, gondolataik és érzéseik ugyanis áttetszők voltak az elbeszélő számára. E lélektani regény egyik jellemző poétikai eljárása a szereplők belső monológjainak narrátori idézése. A társadalmi viszonyok összetettsége kerül az ábrázolás középpontjába, a művész célja feltárni a társadalom alapvető törvényeit, az események ok-okozati összefüggéseit. Megjelenik az élőbeszéd, a közvetlen társalgási stílus.

A realizmus kifejezést az általunk elfogadott történeti értelemben elsőként a francia irodalomkritika alkalmazta Balzac műveit méltatva. Az elnevezés magyarázata abban keresendő, hogy az irányzat önértelmezésében nagy hangsúlyt kapott a társadalmi valóság objektív leírhatóságának tézise, valamint e valóság hiteles ábrázolásának igénye. A realizmust erősen foglalkoztatta az adott korszak társadalmának szociológiai szerkezete, az egyes társadalmi rétegek és csoportok egymáshoz való viszonya. Annál is inkább mert a realista elbeszélés egyik fontos előfeltevése volt az a meggyőződés, hogy a társadalmi helyzet irányítja, sőt meghatározza az egyének magatartását, lelkiségét, életútját. A realista stílusirányzat az élőbeszéddel, a részletek pontos rajzával és típus, tipikus szerepeltetésével - ezek azonosításával ragadható meg a legbiztosabban. A realizmus tehát minden egyes történést a társadalom nagy egészének összefüggésében igyekezett szemlélni, ezért poétikájának jellemző törekvése a totalitás igénye. Mivel az egyest a társadalom által meghatározottnak tekintette, ezért alapvető törekvése volt, hogy tipikus helyzetekbe tipikus jellemeket helyezzen. Olyan társadalmi törvényszerűségek ábrázolására törekedett, amelyben az egyedi, sajátos csak zavaró kivételnek minősülhetett.

Az orosz epika Puskinnal vált nagykorúvá, de a világirodalmi elismertsége a század második felében kibontakozó regénytermésnek volt köszönhető. Az emelkedés Gogollal kezdődött még I. Miklós önkényuralma alatt, a tetőpontot azonban az 1860-70-es években érte el. Ezeket az éveket szokták az orosz regény virágkorának nevezni, hiszen ekkor írta legnagyobb műveit Tolsztoj, de ekkor írja valamennyi regényét Dosztojevszkij, s ez idő tájt alakítja ki Turgenyev végleges regényformáját. A regény ilyen sikerének egyik magyarázata, hogy itt kap teret az orosz "feleslegesség" elleni küzdelem. A század első felében a hatalom tudatosan és erőszakosan fogta vissza a fejlődést, s ez a haladó orosz értelmiségi rétegből kiváltotta a történelmi tragikum érzését. Ez a feleslegesség meghatározta az egyén közérzetét is: nem talált teret a cselekvésre, igaz, nem is tudta, mit lehetne tennie. A jobbágy felszabadítás után a polgárosodás elemei kezdtek benyomulni a mozdíthatatlannak tűnő társadalmi szerkezetbe. Egyszerre tűntek csábítónak és lehangolónak a nagyváros nyújtotta lehetőségek. Kérdéssé vált, hogy a patriarchális társadalmi berendezkedés meddig folytatható? Lehet-e úgy polgárosodni, hogy a régi rendből valami megmaradjon? Ezekre a kérdésekre válaszolt, vagy próbált válaszolni, vagy egyszerűen csak a kérdést fogalmazta meg, s az ezek között a kérdések között őrlődő ember helyzetét mutatta be az orosz regény. Az orosz regény e fejlettségi fokán a nemzeti érdek egyetemes emberi érdekként jelentkezik. Éppen ezért az orosz regény világában jobbára olyan hősökkel találkozunk, akik az emberiség ügyét képviselik. Ezek vagy egy magasabb erkölcsi előírás nevében vagy annak szembeszegülve kitörnek a társadalmi megkötésből. E kitörés háttere éppúgy lehet a vidék, mint a nagyváros. Végül is ezért válik az orosz regény olyan jelentőssé, mert egyszerre ábrázolja az ember hazatalálását az egyensúly és az arányosság létrehozásával, de ábrázolja a az eszmék ütközésében a léte korlátai ellen tiltakozó egyéniség különféle, bár mindig elbukó lázadását is. Mindkét eljárás azt sugallja, hogy van egyetemes törvény, és az ember dolga, hogy ennek a törvénynek megfeleljen.

A korszak első meghatározó magyar alkotója Kemény Zsigmond. Munkássága, melyben regényein kívül jelentős hely illeti meg tanulmányait és publicisztikai írásait, rendkívüli következetességgel és széles kulturális összefüggésben veti fel az emberi élet elbeszélhetőségének lehetőségeit. A kor meghatározó, szinte egyedüli írófejedelme Jókai Mór. Jókai regénypoétikáját erősen befolyásolták a család kálvinista hagyománya, illetve a reformkor liberális eszméi. Jókai elbeszélői szemléletét meghatározó erkölcsi előfeltevések az előző év folyamán az egyszerű irodalmi formák, a mese, a legenda és a mítosz hagyományaiban találhatták meg a legkönnyebben saját poétikai modelljüket, hiszen ebben a hagyományban sok példát ismerünk a jó és a rossz harcának elbeszélésére. Jókai egyik fő eszköze az anekdoták beépítése regényeibe. Az anekdotikus elbeszélésmódot a furcsaság, színesség keresésével ruházza fel. Jókai másik módszere, hogy olyan hangulatokat idéz meg, amelyekben ott vannak a nemzet 19. századi önismeretének elhárított tartalmai, de kiengesztelő humora a kellemetlen gondolatokat, a kétségeket is elsimítja, és mindent visszavezet az életképek idilljébe. A kor másik prózaírója, Mikszáth Kálmán, akinek írástechnikája sokat örökölt Jókaitól, azonban attól markánsan el is szakadt. Az anekdotikusság Mikszáthnál is meghatározó, sőt kiemelkedő. Nagyon sok regénye anekdoták laza füzéréből épül föl, vállalva azt, hogy a jellemek kidolgozottsága elmarad, pontosabban egy-egy történetre szorítkozik. Azonban Mikszáth már nem csak feketén és fehéren ábrázolja a világot. Szemléletére jellemző már a realista látásmód, bár a romantikára jellemző megbocsátó ábrázolás, állásfoglalás sem marad el. A magyar próza fejlődésében új fejezetet hozott a század utolsó két évtizedében föllépő novellisták művészete. Megőrizték ugyan Jókai zsánerfestő művészetét, illetve Mikszáth anekdotikusságát, azonban ennél fontosabb, hogy látásmódjukat a francia naturalizmus és az orosz realizmus gondolatvilága határozta meg. Megteremtették a magyarországi városi létmód hangját, illetve felszámolták a vidék patriarkális, idillszerű felfogását.

PÉLDA 

Mikszáth Kálmán: A Noszthy fiú esete Tóth Marival (részlet)

- Ritka szép ember lehetett, - erősítette Tóthné, - megvan az arcképe, gondolom, abból az időből, mikor először választották követnek, mentében, kardosan, kólcsagos kalpaggal, mint valami mesebeli király. Ott függ a vizitszobában, vagy tán nem is a vizitszobában. Ó, hogy romlik, mohosodik az ember esze, szomorú az. No, bizony elfelejtettem, hogy hol van fölakasztva. Persze, tizennégy szoba, nem győzi az ember észben tartani. És mennyi tömérdek takarítás jár azzal! Ó, Istenem, Istenem, minek is élünk! Talán csak azért, hogy a szekrényeket letörölgessük. De bizony Isten, alighanem a kasznárunk lakásában lóg a kép.

Ismét két irányzatot szeretnék még itt bemutatni:

Korkép

Építészet

Festészet

Szobrász