|
A modern építészet legfőbb jellemzője a rendeltetés gondos elemzésén alapuló, az anyag tulajdonságainak és a szerkezet követelményeinek megfelelő funkcionális alakítás. 1907-ben a gyárosokat, kereskedőket, művészeket, építészeket és iparművészeket egyesítő Deutscher Werkbund szövetkezés fő célja az volt, hogy az új művészet formatörekvéseit és az ipar, a korszerű technika lehetőségeit egyesítve jó minőségű, az egyedi formálás művészi szintjén alakított, de gépi munkával sorozatban termelt használati tárgyak előállítását segítse. A Werkbund elveit következetesen kifejtő Hermann Muthesius azt hangoztatta, hogy egy stílust nem lehet előre elhatározott szándékkal megteremteni. A stílus önmagától alakul: az emberi alkotómunka minden területét felölelő, értelmes és helyes tevékenység eredménye. Csak az lehet modern mondta - ami célszerű, tárgyilagos, a használat követelményeinek pontosan megfelel, s formája az anyag sajátosságait tiszteletben tartó szerkezet ésszerű rendjéből következik. A 20. század építészetéből - az ötvenes évekig terjedően - csak azoknak a nagy mestereknek munkásságát mutatom be, akik döntően befolyásolták a fejlődést s tevékenységükkel a modern építészet egy-egy főirányát határozták meg.
Az első világháború utáni években ismét erőteljesebben jelentkeztek a historizáló törekvések: az állami beruházások jelentős részét egész Európában továbbra is kizárólag a történeti stílusok alkalmazásával, szolid és konzervatív épületek formájában tudták elképzelni. A korszerű építészet hívei ezzel szemben "áramvonalas" épületekkel kísérleteztek.
Erich Mendelsohn Einstein-tornya Potsdamban 1920-1924 között épült. A csillagvizsgáló "hajótestből" és "figyelőtoronyból" áll, formái az amerikai ipari formatervezésben általánossá vált, lágy és puha, "sarkokat kikerülő" áramvonalas motívumait használják fel. Az épület bejárata barlangtorokszerű, míg a nyílászárók mélyen a falba süllyesztve helyezkednek el.
Walter Gropius a modern építészet legjelentősebb nevelője, "pedagógiai" főműve, a Bauhaus Weimarban alakult meg, 1919-ben. Haladó szelleme miatt rövidesen egyre fokozódó jobboldali támadások érték. Ezért hatévi működés után, 1925-ben áttelepült a működéséhez kedvezőbb légkört biztosító, Berlin melletti Dessauba. Ott még nyolc évig sikerült fenntartani. 1933-ban feloszlatták. Weimarban s az első dessaui években Gropius igazgatta. Őt 1928-ban az iskola egy korábbi növendéke, Hannes Mayer követte. Az utolsó három évben az igazgató Mies van der Rohe. A tanári karba Gropius a haladó művészet neves mestereit hívta meg. Ott tanított többek között Kandinsky és Klee, s a magyarok közül a geometrikus absztrakció egyik irányzatának jelentős képviselője, Moholy-Nagy László. A Bauhaus nem művészeti iskola volt, hanem a szó szoros értelmében vett alkotóműhely. Az emberi környezetet teljes egységben alakító, céltudatos munkára nevelt. Oktatási programjába felvette mindazt, ami az előző negyed század újító törekvéseiből időtállónak bizonyult:
Az oktatás műhelyekben folyt, a tanárok és a növendékek közösen dolgoztak, s a művész-tanár mellett minden műhelynek volt egy - a gyakorlatban jártas - kézműves mestere is. A műhelymunkával a Bauhaus az anyag ismeretén alapuló szerkesztő készséget fejlesztette. Nem specializált szakembereket képzett, hanem a kor problémáit értő, a művészet iránt fogékony, széles látókörű, a környezet emberi alakítására képes mestereket. Az iskola új otthona a Dessau -i Bauhaus1925-ben Gropius tervei szerint épült. A rendeltetésnek való célszerű megfelelésen túl az egyik fontos feladata az volt, hogy a megvalósult példa hitelével bizonyítsa az új építészet igazságát. A műhelyépület központi tömb köré épített, különböző magasságú és tömegű szárnyépületekből áll. A központ a vasbeton pilléreken álló kétszintes irodatömb, melyhez északon négyszintes ipariskola tömb, délen keresztszárny, előadóterem és étterem csatlakozik. Ennek végéből nyílnak a hatszintes, toronyszerű hálótömbök és a csupa üveg műhelytömb. 1933-ban a náci kormányzat bezáratta az iskolát. Bár az iskola gyakorlatilag megszűnt, tanárai, miután elhagyták Németországot és szétszóródtak a világban, folytatták az iskola által képviselt eszmék népszerűsítését.
Ludwig Mies van der Rohe a korszerű térszervezés, a nagyipari gyártás lehetőségeit hasznosító acélszerkezetek, a mérnökien pontos, racionális formálás felülmúlhatatlan mestere. Gropiushoz hasonlóan ő is Behrens irodájában kezdte a pályát. Később a Werkbund alelnöke lett, majd az utolsó három évben a Bauhaus igazgatója. Számos nagyszerű munkája közül a legjelentősebbek a barcelonai Világkiállítás német pavilonja, a Michigan tó partján épült chicagói magas házak, a chicagói Műszaki Egyetem építészcsarnoka.
Az 1929-es Világkiállításra épült német pavilon, önmagát - az új építészetet - bemutató kiállítási tárgy. A modern térszervezés tökéletessé kikristályosodott remekműve. Az alaprajzra nézve nem lehet megállapítani, hol végződik a külső és hol kezdődik a belső tér. A kettő folytonosan vált egymásba át. Görögkereszt metszetű, krómozott acélpillérek hordják a tetőlemezt. S alatta úgy helyezkednek el - egymással és a tetőlemezzel csak néhol érintkezve - a tükörsimára csiszolt márvány-, ónix- és travertin- falak, a fémkeretbe foglalt füstszínű üvegtáblák, hogy körülöttük és közöttük a tér mindenütt nyitva marad. A természetesség, a korlátozatlan szabadság érzetét keltve csak részben elhatárolt fél-külső és fél-belső terek szövődnek egymásba. Az építészet itt nem leválasztja, hanem a funkció kívánalma szerint, csak a szükséges mértékben s racionális eszközökkel rendezi a tér egy szakaszát.
Az acélvázas felhőkarcolók típusa Észak-Amerikában, Chicagoban született. A legkorábbiak egyike Louis Henry Sullivan buffaloi biztosítási épülete (Guaranty Building, 1895). A felhőkarcolók építését az acélváz, a fejlett épületgépészet és korszerű kivitelezés technikájának megteremtése tette lehetővé. A legkorábbi felhőkarcolók még utalásokat tartalmaztak a történeti építészetre. Később fokról-fokra elmaradtak a historizáló formák: a homlokzatoknak a finoman formált - filigrán - vázrendszer vékony szerkezeti hálója - rasztere - és a hatalmas üvegfelületek adtak sajátos, újszerű jelleget. New Yorkban, az Empire State Building a legmagasabb felhőkarcoló a világon, 102 emeletes és 381 m, de a televízió toronnyal együtt 449 m magas - 1931-ben épült.
Frank Lloyd Wright a modern építészet organikus irányzatának kiemelkedő mestere. Fiatalon Sullivan irodájában sajátította el a chicagói iskolára jellemző, a szecesszióban gyökerező funkcionális gondolkodásmódot. A szemléletét meghatározó másik nagy élmény 1906-os távol-keleti utazása volt. A japán történeti építészetben azt fedezte fel, amire maga is törekedett: az őszinte anyaghasználatból, a szerkezet műves egyszerűségéből és a funkció természetességéből fakadó közvetlen emberséget. A japán építészetben a szerkezetek kizárólagos anyaga a festetlen, natúr fa volt; még a fedést is a hinoki-fa rostos kérgéből előállított zsúppal készítették. Díszítést nem használtak, a formában az évszázadok során célszerűvé letisztult szerkezet jelent meg. Az épület méretrendjét a 90 X 180 cm-es fekvőgyékény (a tatami) nagysága határozta meg. Ennek az emberszabású modulnak többszöröse volt a helyiségek alapterülete, s abból adódott a magasság és a felület osztása is. Az alaprajz szabályos derékszögű rendszerben szerveződött. A térelválasztást s többnyire a külső elhatárolást is eltolható, könnyű falelemek adták. A helyiségeket így szabadon lehetett egymás között és a külső felé a használat változó igényei szerint - megnyitni. Wright gazdag életművének legfontosabb alkotásai ebben az időszakban, a "Vízesés-ház" és az arizonai sivatagban épült Taliesin West.
Szabad természeti környezetben, egy sziklapadra, kis vízesés fölé 1936-ban épített nyaraló, Edgard J. Kaufmann nyaralója, a "Vízesés-ház". Az anyaga terméskő és vasbeton. Wright munkamódszerének egyik fő vonása, hogy mindig belülről, a funkcióból indulva fejleszti ki az épületet s az így adódó organikus formát illeszti be harmonikusan a környezetbe. A Vízesés-ház erre tökéletes példa. Egymáshoz derékszögben igazodó, terméskő falpillérek hordanak tágas teraszokban folytatódó vasbeton födémlemezeket. A falak - anélkül, hogy közrezárnák - rendezik a teret. A természeti tér szinte átáramlik az épületen. A kőfalak szinte a sziklából nőnek ki, az előrenyúló teraszok az épületet hordó sziklapad formáját ismétlik. A Vízesés-ház úgy simul be a környezetbe, mintha a természet szerves része lenne. A Taliesin West, az arizonai sivatagban épült, Phoenix közelében. 1938-tól haláláig Wright itt töltötte a téli hónapokat, s tanítványaival együtt itt dolgozott. Jelképes erejű alkotás, századunk egyik nagy építészének anyagba formált "ars poeticája". Szinte a túlzásig egyszerű. A falakat a helyszínen fejtett, cementbe ágyazott terméskőből rakták. A könnyű térfedés szantálfából készült. A nagy munkatérben az enyhén lejtő szarufák fölött vitorlavászon volt a "héjazat" (ezt később, már Wright halála után szilárd anyagú fedőlapokkal cserélték ki). Az építéshez csak természetes, ősi anyagokat használtak, ezek jelennek meg takaratlanul a belsőkben is. Az egyszerűség itt a természet áhítatos tiszteletére nevel, az alkotómunkához szükséges őszinteséget segíti.
Alvar Aalto a modern építészetet megteremtő nagy mesterek között a fiatalabb nemzedéket képviseli. Munkáiban a fejlődés eddig tárgyalt két fő vonalának sajátosságai egyesülnek. Épületei követték a korai modern mozgalmak főbb elveit, de tekintetbe vették a helyszín adottságait, a természetes és épített környezet jellegzetességeit. Az építész a finn tájat szerette és tisztelte. Épületei gondosan kerülgetik a régi fákat, facsoportokat, sziklákat. A belsőkben gyakran alkalmazott természetes anyagokat és formákat - a szellő fútta tópart, fák évgyűrűje látomásszerűen megjelenik az általa tervezett belsőkben.
A modern építészet alkotásai között a legelsők egyike, amelyet a közvélemény ellenkezés nélkül elfogadott a Paimio -i tüdőszanatórium (1929-33). A funkció gondos elemzésén alapuló, célszerű elrendezése önmagáért érvelt. Központi részében, az előcsarnok fölött helyezkednek el az irodák. S ehhez az igazgatási tömbhöz kapcsolódik a betegszobák szárnya. A betonépület belesimul a tájba, a nap nemcsak az épület tájolását befolyásolja, hanem annak meghatározó építészeti elemévé lép elő: a számos teraszon keresztül az épület belsejébe hatol. A nagyszerű terv, mely a legkisebb részletről sem feledkezett meg, a gondos fényelosztás, a falak és mennyezetek színe, a tökéletes akusztikai hatás a kórházat a maga nemében utolérhetetlen példaképpé avatta.
A modern építészet megteremtőinek nemzedékében a plasztikus formálás mestere Le Corbusier. Elképzeléseit a legteljesebben a vasbeton jól alakítható anyagával tudta valóra váltani. Az új építészettel szemben támasztott alapkövetelményeket híres "öt pont"-jában fogalmazta meg. Nagyon jelentős elméleti tevékenységet fejtett ki: könyveiben, kisebb írásaiban sokat foglalkozott a városépítészet kérdéseivel. A negyvenes években dolgozta ki az épület emberi arányrendjét biztosítani kívánó Modulor elméletét, érett korszakának nagy alkotásait eszerint tervezte. A 20. század legeredetibb, nagyhatású építészegyénisége. Kiemelkedően fontos munkái ebben az időszakban: a Savoye villa Poissy-ban, és Párizs egyetemi városrészében a Svájci diákok pavilonja.
Savoye villa c. első korszakára jellemzően még a Bauhaus-elvek szellemében formált, emeletes, vasbeton-vázas épület. Az "öt pont" szerint az új építészetben alapkövetelmény:
A Svájci diákok pavilonja lábakra állított, háromemeletes, tetőterasszal kiképzett épület. Egyik hosszoldalához a lépcsőtér függőleges tömbje s annak földszinti szakaszához a közösségi helyiségek vízszintes tömege csatlakozik. Le Corbusiernek itt nyílt először alkalma arra, hogy az épülettel lefedett szabad tér gondolatát - az "öt pont" első követelményét - nagyobb méretekben megvalósíthassa. A lakószobák tömbjét 6 vasbeton pillér pár emeli 4 m-rel a talajszint fölé. Az összképet döntően ez határozza meg. A tisztán kimetsződő, hasáb alakú testet a pillérek szinte lebegtetik. Érezhetően súlya van, mégsem a nehézkedés benyomását kelti. Az erők feszültsége, a terhelés és a tartás energiája sugárzik belőle. (Hogy ezt elérjék, elég költséges technikai problémákat kellett leküzdeni. A teherbíró altalajig a pilléreket 12-18 m mélyre kellett alapozni.) Le Corbusier a Svájci diákok pavilonjánál tette meg az első lépéseket a vasbeton rá jellemző, plasztikus alakítása felé. Ezt jelzi a szélső pillér pároknál az összekapcsolt forma, a zsaluzat lenyomatát őrző vasbeton felület nyers megmutatása, valamint az a hangsúlyos szerep, amely az összhatásban a pillérekre hárul.
A második világháború előtti évtizedekben a modern építészet áttörése nem volt teljes. Tovább éltek a historizáló irányzatok is és a romantikus-népies építészeti törekvések. Németországban a nemzeti szocialisták, a Szovjetunióban pedig a bolsevikok jutottak uralomra. A korszerű, modern törekvéseket hamarosan háttérbe szorították az embertelen léptékű, hatalmas épületegyüttesek építése. A Szovjetunióban a merész és bátor expresszionista kezdeményezéseket 1931-ben szigorúan leállították. Ettől kezdve a klasszicizmus formáiból kiinduló, bizánci pompájú középületek építését írták elő (Moszkva, metró-állomások, Lomonoszov Egyetem). A stílust a "szocialista realizmus" meghatározásával illették. "A szocialista ház legyen monumentális, egyúttal azonban intim, emberi és kedélyes" - írták elő. A valóságban a hatalom giccses jelképeivé váltak, egészében személytelen és hiteltelen épületek. Sztálin halála után nyilvánvalóvá vált, hogy hosszú évtizedek alatt lényegében egyetlen fontos építészeti feladatot sem tudtak megoldani a korszak archaizáló - korábbi korokat felszínesen idéző - építészeti stílusában. A katasztrofális lakáshelyzeten aztán az iparosított lakásépítés - házgyári lakótelepek - módszereinek bevezetésével próbáltak segíteni: a korábbi díszes, de ésszerűtlen lakóházak helyett megjelentek a szürke, embertelen léptékű beton tömbházak.
Németországban Adolf Hitler 1933-ban "igazította vissza az óramutatót" az építészetben és művészetben. A húszas és harmincas években világszerte elismert modern német építészetének egy csapásra vége szakadt. A korszak politikájának építészeti eszményképévé - ideáljává - a 18. század klasszicizáló francia forradalmi építészetének monumentális tömegmegoldásai váltak. Hatalmas mértani testekből összeállított, szabályos kőlapokkal burkolt épülettömegeket emeltek, lábazat és fejezet nélküli betonpillérekkel ("betonklasszicizmus"), keretezés nélküli, a homlokzat síkjába lőrésszerűen belevágó nyílásokkal. A koronázó párkányok motívuma is eltűnt. A betonklasszicizmus az 1930-as évektől Európa más tájain - így Olaszországban is hódított.
Magyarországon az 1930-as években terjedt el a modern építészet elveinek alkalmazása. A két világháború közötti korai modern mozgalmak több irányát is ismerjük. Vannak, akik a CIARP (CIAM) köré csoportosultak. Az építészek ismert európai szervezete 1928-ban Svájcban alakult. Célja a korszerű technikának megfelelő, következetes és ésszerű építészet megteremtése, a szerkezeteknek az ipari tömeggyártás céljainak megfelelő méretegységesítése - standardizálás -, a gazdaságos építés és a "modern" város - korszerű urbanisztika - megvalósítása volt. A CIARP képviselő szociális meggondolásokból a politikai küzdelmet is felvállalták. 1931-ben mutatták be a "Kol-ház" terveit: ebben az épületben két hálószobából álló egységlakások kaptak volna helyet. Az épülettömböt az "ideálisnak" tartott magasságúra - tíz emeletesre - tervezték, a közös "gyermeknevelő", konyha és étterem és egyéb, közösségi helyiségek földszintes "lepény"-épületben kaptak volna helyet. Budapesten a Jugend-stílus sajátos variánsa fejlődött ki. A 19-20. század fordulóján Németországban kialakult, az iparművészetből kiinduló, a művészet megújítására törekvő stílus a Jugend (Ifjúság), az elekticizmus és a történeti stílusok utánzása ellen irányult. Célja egy új, növényi elemeket stilizáló, a vonal szépségére épülő díszítési rendszer alkotása, minden régi elem elvetésével. Erre példa Lajtai Béla építész által tervezett Martinelli téri Rózsavölgyi üzletház Budapesten.
Amikor a háború után az építkezések újra megkezdődtek, a húszas évek magyar építőművészetét jellemző újbarokk formák lépnek előtérbe. A művész tehetsége az alaprajzképzésre, a térkapcsolásra, az ízléses részletre korlátozódik; az épület egészét nem határozhatja meg, annak jellege kötött. Az új eklektika már 1910 körül felütötte fejét, mintegy megtorló válaszként a népies formák alkalmazásának kísérletére és az avantgárd tiszta racionalizmusára. Az új eklektika Györgyi Dénes alkotásainak sorában már a budapesti Hangya szövetkezet irodaházának homlokzatán is látható (1917-1920). Györgyi finom ízlésére vall a vízszintes és függőleges elemek kiegyensúlyozása. Az alsó öt szint ablakait rusztikázott pillérek között hét axisban fogta össze. A homloksíkot erővel teli felső övpárkány felett ablakok között háromfigurás domborművek, majd főpárkány és ezen ülő tetőablak-sor koronázzák. Ez a zárt utcasorba illeszkedő épület korának egyik igen jellegzetes alkotása; jól fejezi ki rendeltetését. Ebben az időszakban a modern magyar építészet legszebb vidéki múzeumának egyike, a György Dénes és Münnich Aladár tervei szerint 1926-28 között épített Déri Múzeum Debrecenben. A Múzeum palota építésére Déri Frigyes magyarországi születésű, ausztriai selyemgyáros nagy összegű alapítványa teremtette meg a lehetőséget. A négyzet alakú épület főhomlokzatán a félköríves rizalitot záró gömbszeletkupola a középület méltóságát adja. Ezt a hatást fokozza az előtér megfelelő távlata és a bejárat előtti, padsorral szegélyezett út jó tagolása. A belső terek közül kivált az emeleti képcsarnok érdemel említést, melyet az üvegezett mennyezeten beáramló fény világít meg. |
