A pop art legismertebb képviselője. Már életében legendás alak. Rajta kívül alig akadt más, akiről annyit írtak (és pletykáltak) volna. Amikor nyilvánosan mutatkozott, néha olyan benyomást keltett, mintha nem is e világ szülötte lenne. A
szégyenlős, nyájas, többnyire mosolygós férfi sohasem volt teljes valójával jelen.

 Apja, Andrej Warhola 1914-ben vándorolt ki Pittsburgh-be, és 7 évig dolgozott, hogy Kelet-Szlovákiában maradt feleségének hajójegyet tudjon küldeni. A szinte írástudatlan rutén asszony három gyermeket szült Amerikában, a legkisebbet 1928-ban, akit az apja után Andrew-nak neveztek el. Hogy a család gyenge angoltudása okozta-e, vagy Andrew időnkénti epilepsziás rohamai, nem tudni, mindenesetre a vékonycsontú, törékeny fiú alig vett részt társai játékában, idejének nagy részét rajzolgatással és a rádió hallgatásával töltötte. 1942-ben, apja halálának évében, rajztehetsége révén művészeti középiskolába iratkozott be, de a gátlásos, pattanásos kamasz csak lassan illeszkedett be társai közé. Iskolai évei alatt a - Bauhaus szellemében - az igényes formát, a mindenkihez szóló művészetet, a hasznosságot tekintette elsődlegesnek, és az alkalmazott grafika érdekelte legjobban. 1949-ben, friss diplomájával, New Yorkba költözött, és a Glamour című divatlapnál kapott munkát. Jelképesnek is tekinthetjük, hogy ekkor változtatta nevét Andrew Warholáról Andy Warholra, mintha csak ezzel akarta volna zaklatott ifjúkorát és beilleszkedési problémáit lezárni. Ettől az időszaktól kezdve azután meglepő tudatossággal készült az üzleti és anyagi sikerre, és finoman kivitelezett rajzaihoz hasonlóan, saját egyéniségét is megtervezte. A kemény elhatározást, eltökéltséget egy naiv, őszinte fiatalember képéhez társította, amelyhez egy csipetnyi szexuális kihívást is adagolt. (Erre az időre tehetők első homoszexuális párkapcsolatai is. ) 

Édesanyja és John  (balra) Andrew Warhola (jobbra) - 1931	A művész, mint diák - 1947	Ifjan - 1963	Kamerával - 1964

A Glamour 1955-ben közölte Warhol az Elveszett cipők nyomában című rajzait, ahol minden egyes aranyszínű cipő mint egy fetisizált tárgy jelent meg, ráadásul a kor ismert színésznőinek nevét viselve. Warhol kifejlesztette tervei kivitelezése érdekében a közvetlen reprodukálás technikáját: ceruzával pauszpapírra rajzolta az ábrát, azután tintával végighaladt az ábra kontúrjain, és a még nedves kontúrvonalakat itatóspapírra vitte át. Ez a technikailag nem túl bonyolult eljárás igencsak hatásosnak bizonyult. A vonalak vázlatszerű, könnyed, lebegő hatást keltettek, hiszen kinyomtatva nem adtak folyamatos vonalakat, itt-ott megszakadtak, elvékonyodtak, megvastagodtak. Mivel az első rajzot igen nagy gonddal készítette el, az eredmény olyan vonal-együttes lett, amely enyhén felitatva is folytonos benyomást keltett, az alakzatokat úgy lehetett felismerni, hogy egyszersmind kissé idegenszerűnek is tetszettek. Mihelyst kialakult a nyomtatott ábra, Warhol vagy egyik segédje (mert első sikerei után csőstül jelentkeztek segédek nála) a rajz egyes részleteit különböző pasztellszínekkel, rózsaszínnel, világoskékkel, pisztácia-zölddel vagy élénk narancssárgával beszínezte. Alkotóművészként is felhasználta "itatós-technikáját", például 100 példányban sokszorosított könyvillusztrációiban, amelyeket saját költségére állított elő. Az ábrákhoz írott kommentárok és széljegyzetek gyerekes kézírása édesanyjától származik. Ennek a sorozatnak akkora visszhangja támadt, hogy még ugyanabban az évben a Bodley Galériában külön kiállításon is bemutatták a rajzokat, és tulajdonképpen innentől számítható Warhol képzőművészeti értelemben vett pályafutása, és a kortárs alkotókkal - Jasper Johns-szal, Claes Oldenburggal, Robert Rauschenberggel - való kapcsolata is. Ahhoz azonban, hogy az igazán jellegzetes Warhol - művek megszülethessenek, el kellett telnie még néhány évnek, legalább is abból a szempontból, hogy a fogyasztás filozófiája, a televízió, a reklám elfoglalja és globalizálja a gondolkodást és a mindennapokat. Warhol nagy alkotásai, mint a Campbell’s Soup, a Brillo Box, Elvis Presley vagy Marylin Monroe portréja, a pop-kultúra jegyében születtek, viszont a közeg önmagában, Warhol tehetsége nélkül, nem termelte volna ki ezeket az alkotásokat Warhol alapgondolata az volt, hogy a televízió elsősorban a színek és a formák ismétlésére és felhasználására épít, tehát ugyanarra, amire a képzőművészet is. Úgy vélte, hogy ezen a mindenkihez eljutó üzeneten keresztül egy merőben új, alternatív művészeti stílus elfogadtatására is lehetőség nyílik. Gépies, szinte beteges elhatározottsággal örökített meg maga körül mindent. Ahogyan maga mondta: "Nekem a kamerám és a magnóm a feleségem", mert úgy vélte, hogy a mindennapok legegyszerűbb történéseiben is tetten érhető a művészet. (1963-ban, egyik első, 16 milliméteres kamerával készített filmjében egy alvó embert rögzít, de készített filmet egy szivar elszívásáról vagy egy gomba megevéséről is.) Képben, színben ismétlődő, technikailag sokszorosított művei, mint a Dollar Bills, a Mao vagy a Marlon Brando, mindenhová eljutottak, és a sokszorosítással is az volt az egyik célja, hogy ne egy és megismételhetetlen műalkotást, hanem ipari mennyiségben előállítható terméket hozzon létre.

karikatúra	A művész	Párizsban	Halála előtt 5 nappal Miles Davis-szel - 1987

Munkái túllépték a hagyományos képzőművészet kereteit, hiszen a festészeten kívül a reklámgrafika, a könyvillusztráció, a szobrászat, a filmművészet, a fényképezés, az újságírás, a hanglemez- és lapkiadás területén is aktív volt. Ennek az összetett tevékenységnek a színtere 1967-től az általa életre hívott Gyár lett, Warhol igazi élettere, lakása és műhelye. Itt zajlottak híressé vált performanszai, filmmel, balettel, képzőművészettel kombinált partijai, ahol mind az előadók, mind pedig a nézők a kor legismertebb művészei közül kerültek ki. Warholnak kedvére volt a lakásán fokozatosan kialakuló társaság (volt, aki csak ideiglenesen költözött oda, különféle feladatok elvégzésére). A legváltozatosabb társadalmi hátterű fiatalokból verbuválódott, és csak egy közös vonás fogta össze: rühellték a konvenciókat és a társadalom elitjét. Homoszexuálisok, leszbikusok, képzőművészek, filmesek, diákok, színészek, költők, kreatív személyek és kótyagosak, kíváncsiskodók és fantaszták keveredtek egymással, de dolgozni is tudtak: a Gyár óriási termelékenységgel működött. Virágról virágra röpdöső méhként szívta magába Warhol az ötleteket, a sokféle tehetség serkentőleg hatott rá. Ha kialakított egy ötletet, amely méltó volt a megvalósításra, szabad kezet adott a "lányoknak fiúknak", de azért ő terelte őket a helyes irányba. A Gyár azonban mégsem volt gyár a szó szoros értelmében, hiszen nem volt ipari vállalkozás. Társasága segítségével a művész rá tudott hangolódni a körülötte lüktető világra, ami hozzásegítette, hogy szeizmográfként reagáljon a divatáramlatok kialakulására. A Gyár ezen felül rövidesen a művészvilág, különösen a bennfentesek gyülekezőhelyévé is változott. Látogatói elképedtek a műteremben tevékenykedők munkalázán, és azon, hogy a látszólagos zűrzavart sikerült valakinek a háttérből kézben tartania. 1968-ban egyik munkatársa rálőtt Andy Warholra, és súlyosan megsebesítette. Ezután nemcsak testben, de lélekben is megtörve tért vissza napokig tartó kómájából. "Mielőtt lelőttek, addig sokszor úgy gondoltam, hogy csak néha vagyok jelen, és valójában csak TV-n nézem az élet történéseit. Mióta lelőttek, azóta már tudom, hogy sosem voltam jelen, mindig csak TV-n néztem az életet" – nyilatkozta. Ettől kezdve munkájában még erősebb helyet foglalt el az üzleti siker, a vállalkozás. Ritkán festett, lemezborítókat tervezett (Rolling Stones-Sticky Fingers, Lou Reed), Interview címen újságot jelentetett meg, és két TV-műsort indított útjára. Egyre inkább saját maga vált alkotássá, parókát hordott, először még szőkét, később ezüst színűt, elváltoztatott hangon beszélt, felöltőt viselt még a fűtött irodában is, mely alá golyóálló mellényt, és gyémántokkal kirakott aranyláncot is felvett. Kezéből sohasem hiányzott a fényképezőgép vagy a filmfelvevő, naponta 5–6 órányi hangfelvételt készített, amelyeket aztán sohasem hallgatott meg, hanem Idő-kapszula néven, rendszerezve, dobozokban őrzött. Anyagi sikerei révén hatalmas mennyiségű bútort vásárolt, amit óriási raktárában tárolt, ahová senkit sem engedett be. 1986-ban kezdett ismét festeni, és biztosan nem véletlen, hogy új sorozatának címéül az Elrejtőzködést választotta. Úgy tűnt, hogy az eddigi, főleg tárgyakat, embereket ábrázoló festészete után most az absztrakt felé fordul, hiszen e sorozat képein már csak egymásba folyó színfoltokat használt. 1987 januárjában Olaszországba ment, hogy az Utolsó Vacsora parafrázisát bemutassa, majd rutin műtétnek tűnő epehólyag operációra utazott vissza New Yorkba. A műtét nem sikerült, és 59 évesen elhunyt, hihetetlen sokoldalú és komplex életművet hagyva az utókorra.

Halálával a kultusza még tovább növekedett, ugyanakkor személyiségéről alkotott képünk is néhány furcsa mozzanattal egészült ki. Miközben valószínűleg ő teremtette meg a huszadik század egyik legprofánabb képi világát, kiderült róla, hogy mélységesen vallásos volt. Miközben folyton azt hangoztatta, hogy a modern világban nincs többé helye az érzelmi életnek, a baráti visszaemlékezések szerint imádta édesanyját. Lakásában pedig, ahova senkit sem engedett be, a hagyaték számbavételekor nyomát sem találták sem a modernségnek, sem a pop-artnak: szobáit tizenkilencedik századi bútorokkal rendezte be, régi bronzszobrokkal vette magát körül, a falakon pedig kizárólag tradicionális festmények voltak láthatók. Warhol művészete az ismétlés logikájával dolgozik. Korábban a sokszorosítás csökkentette a kép értékét, az ő esetében ez megfordult, minél nagyobb példányszámú egy sorozata, annál nagyobb értékben kel el. Ekkoriban hihetetlen kép-éhség volt az amerikai piacon, ezt az éhséget használta ki Warhol. Munkásságának legújabb értékelésében egyre inkább érezhető egyfajta katolikus hit, és a vanitas-tematikába (vanitatum vanitas - latin - 'hiúságok hiúsága' - bibliai eredetű szállóige. Azt a pesszimista gondolatot fejezi ki, hogy a földi életben minden mulandó és hiábavaló.) kapcsolódó témák. Warhol a dolgokat nem kommentálta, hanem tényszerűen megjelenítette a fogyasztói társadalom kellékeit. Leszámolt a giccs-érzelmességgel, a hazug érzelmekkel. Élettől való rettegés - halálfélelem: Andy Warhol művészetében ez a két alapérzelem, ha paradoxonnak tűnik is, kiegészíti egymást, és átszínezi az élettel és a művészettel kapcsolatos meggyőződéseit. Ö már a sztár újfajta típusát testesítette meg. Képzőművész, producer és színész lévén egy személyben, megajándékozta a világot egy, a művészet világából érkezett bálvánnyal.

Korszakai:

01 Aranycipők sorozat (1955-57)
02 Újságok (1960-62)
03 Konzervek (1962)
04 Bankjegyek (1962)
05 Kiszínező könyvek (1962)
06 Sztárok (1962-1964)
07 Halálsorozat 1 - erőszak, katasztrófa képek (1962-1967)
08 Halálsorozat 2 - bűnözők, villamosszék (1964-1967)
09 Virágsorozat (1966-1967)
10 Barátok és egyéb portrék (1970-1980)
11 Önarcképek (1942-1986)
12 Késői képek (1977-1987)