Ami azt illeti, magam sem jártam másként. Bizony, hogy elengedtem azt az érzést, s a kapcsolatot is. Bár, igaz az is, hogy nem ment máról holnapra.
Ugyanakkor, mint a vers előtti megjegyzésemben írtam: kamaszkorban az ember sokszor hiszi, hogy egy-egy adott érzés örökkévaló lesz… Aztán később kiderül, hogy ez bizony, tévhit volt… 🙂
Nagy ölelés, Rafi
Így igaz, kedves Rita.
S ami az érdekes, ezt az ember már kamasz korában felismeri, amennyiben a kiváltó érzés őszinte és szívből jön.
(Ezért is volt annak idején ezt a versemet az első alkalommal megjelentető ifjúsági lap vezetőségével komoly vitám. Mert ők úgy gondolták, hogy akkor jó a vers, ha a helyesírást FELTÉTLENÜL betartja. És ezért KEMÉNYEN MEGVÁLTOZTATTÁK a szöveget.
Végül is abban maradtunk -én ugyan rákényszerültem-, hogy most már marad, ahogy van, de én keményen kikértem magamnak az általuk elkövetett csonkítást. -Jogilag viszont nem lehetett beléjük kötni.
Aztán, most, ahogy így belegondolok… Lehet, hogy ez a vita volt aztán az oka annak, hogy egyetlen írásomat sem voltak hajlandók soha többé közölni. Annak dacára, hogy nem egy az általuk elutasított munkák közül megjelent máshol. Vagyis, az agyonhallgatásom oka nem a minőség hiánya volt… 😛 )
Szeretettel: Rafi
Köszi.
Most, hogy közlés előtt újra elolvastam, megfordult a fejemben a mindenkori kérdés: Vajon mindent jól írtam-e le? Elég hatásosan, pontosan? Bár amikor ezt írtam (dátum szerint), elég közel voltam ezekhez az érzésekhez.
Viszont, kell a pozitív visszajelzés, hogy az ember fia (lánya) megnyugodjon a hasonló kérdésektől, melyeket mindig feltesz önmagának. Most tőled megkaptam a megerősítést. Köszi még egyszer.
Rafael
Ami azt illeti, magam sem jártam másként. Bizony, hogy elengedtem azt az érzést, s a kapcsolatot is. Bár, igaz az is, hogy nem ment máról holnapra.
Ugyanakkor, mint a vers előtti megjegyzésemben írtam: kamaszkorban az ember sokszor hiszi, hogy egy-egy adott érzés örökkévaló lesz… Aztán később kiderül, hogy ez bizony, tévhit volt… 🙂
Nagy ölelés, Rafi
Így igaz, kedves Rita.
S ami az érdekes, ezt az ember már kamasz korában felismeri, amennyiben a kiváltó érzés őszinte és szívből jön.
(Ezért is volt annak idején ezt a versemet az első alkalommal megjelentető ifjúsági lap vezetőségével komoly vitám. Mert ők úgy gondolták, hogy akkor jó a vers, ha a helyesírást FELTÉTLENÜL betartja. És ezért KEMÉNYEN MEGVÁLTOZTATTÁK a szöveget.
Végül is abban maradtunk -én ugyan rákényszerültem-, hogy most már marad, ahogy van, de én keményen kikértem magamnak az általuk elkövetett csonkítást. -Jogilag viszont nem lehetett beléjük kötni.
Aztán, most, ahogy így belegondolok… Lehet, hogy ez a vita volt aztán az oka annak, hogy egyetlen írásomat sem voltak hajlandók soha többé közölni. Annak dacára, hogy nem egy az általuk elutasított munkák közül megjelent máshol. Vagyis, az agyonhallgatásom oka nem a minőség hiánya volt… 😛 )
Szeretettel: Rafi
Mint ahogy a vers is mondja:
„… mit gondoltam – már a múlté,
S nem ismerem a jövő terveket…”
Köszönöm szépen a dícséretet. Örülök, hogy tetszett.
Köszi.
Most, hogy közlés előtt újra elolvastam, megfordult a fejemben a mindenkori kérdés: Vajon mindent jól írtam-e le? Elég hatásosan, pontosan? Bár amikor ezt írtam (dátum szerint), elég közel voltam ezekhez az érzésekhez.
Viszont, kell a pozitív visszajelzés, hogy az ember fia (lánya) megnyugodjon a hasonló kérdésektől, melyeket mindig feltesz önmagának. Most tőled megkaptam a megerősítést. Köszi még egyszer.
Rafael