Éji árnyak karja átölel, Hívásomra csak a szél felel. Hegyeken repkedő félelem Lök szakadékba reményeket. Testem-lelkem meleg szóra vágy, Körbevon kenyérillatú láng, Lobog, áttáncol az
Röppen a hajnal tétova szárnyon, ugrik a lelkem, had kiabáljon. Had kiabáljon hajnali tájon, hogyha zokogna, magamba zárom. Táncol a napfény ezer sugára, tükre
Nyáréjszakán, ha forrón rezdül a lélek, Odabólint rejtőző tücskök neszének. Csukott virágszirmokon mélázó bogár, Zümmögő kísértet, harmat cseppjére vár. Sarkig tárt ablakon a lázas képzelet
Felhők fölött mindig kék az ég, Nap szárítja fel a zápor könnyeit. Vízfüggönyök mögött áll az Úr, Látja szenvedésed, érzi bűneid. Hajnali ködön át felfénylik
Későre jár! A Hajnalcsillag ébren talál. Az asztalon üres pohár, s a párnám hiába vár! Mentem volna, ha a bor nem dalolna, fülembe igazat súgva,
Álmomban újra láttalak. Lelkem falára vésődő alakod mozdulatlanná dermedt az idő sodrában. Állandó változásban örök vagy és fagyott. Karcos hang pattan fejemben. Gitárnak húrja peng?
