B. Mester Éva az “Út a boldogsághoz” című pályázatunk kapcsán csatlakozott alkotóközösségünkhöz. A vele készült művészportréban megismerkedhetünk vele emberként és alkotóként is, cikkünkben pedig további képeket és információkat tudhatunk meg szerzőnkről, valamint elolvashatók a műsorban elhangzó alkotások is.
Műsorvezető: Zsoldos Árpád, előadó: Kardos Katalin.

bmestereva-mikrofonnalSzerzői bemutatkozás: “Gazdagnak születtem, de ezt akkor még nem tudtam. Sokáig nem láttam túl a tapintható szegénységen, ami körülvett. Egy Sáta nevű kis faluban születtem a család nyolcadik gyermekeként. Természetes volt számomra, hogy sokan vagyunk. Azt, hogy a két legidősebb bátyám is édestestvérem, csak iskolás koromban tudtam meg. Akkor azonnal le is tegeztem őket, merthogy addig édesanyám Lajos bácsinak és Károly bácsinak szólítatta velem őket és nem tegezhettem egyiküket sem. A szüleimet soha, eszembe se jutott ilyen szörnyűség, mint ahogy a többi gyereknek sem az ötvenes években. Akkor voltam kisgyerek. Édesanyám már 43 éves volt amikor én születtem, 1949-ben, a halak csillagjegyében. Sok minden már ekkor eldőlt. Hoztam magammal az érzékenységet, a művészetek tiszteletét, azt meg megtanultam – mert meg kellett tanulnom –, hogy a sors leosztott lapjaiból hogyan hozzam ki a legtöbbet, a legjobbat. Arra meg ugyan ki gondol egy nyolcadikként érkező újszülött pólyája fölött, hogy gyakran fog temetni. Hat testvérem, mindkét szülőm és a férjem is odaát van már. A biztonságos, szeretetteljes fiatal évek árát meg kellett fizetnem.

bmestereva-kislanykent-libakkalAz irodalom szeretetét édesanyámtól örököltük, apámtól a szenvedélyt és a humort. Nem rossz kombináció! Édesanyám már a hetvenes években nyert egy pályázaton a „Hogyan neveltem fel nyolc gyereket” című írásával. Emlékszem, fájlalta, hogy a fődíjat olyan pályázó nyerte, aki örökbefogadott gyermekeket nevelt. Persze ő is tudta, hogy ezt csak hatalmas lélekkel lehet felvállalni, de akkor is… Nyolc gyereket megszülni, nem semmi. A másik írást természetesen nem láttuk, nem volt még akkor internet, de az édesanyám írógéppel pötyögtetett dolgozatát most is őrzöm.

bmestereva-szulokA betű, a könyv nagy becsben állt a családban. Minden Karácsonyra, minden más ünnepre könyvet ajándékoztunk egymásnak, ha az antikváriumból, akkor onnan. Ennek is köszönhető, hogy három testvérem lett magyar-történelem szakos tanár, egyikük orosz-történelem, én egy kicsit látszólag a sorból kilógva közgazdász-tanár lettem. Két bátyám fiatal felnőttként hunyt el, egy nővérem nem tanult tovább, korán alapított családot. Legidősebb magyar szakos bátyám újságíróvá vált, az Észak-Magyarországtól került a Magyar Hírlaphoz. Mindez a rendszerváltás előtt történt, már csak a legidősebb szakmabeliek emlékeznek rá. Egyik nővérem kötetbe rendezte amatőr írásait, most én is ezt szeretném. Először az Észak-Magyarországba írogattunk mindketten, előfordult, hogy ugyanabban a számban mindkettőnk írása megjelent. Sőt! Az is előfordult, hogy az én írásomhoz neki gratuláltak. Így jobbnak láttam, ha a leánykori  nevemből csak a „B” betűt tartom meg. A Mester nevet a férjemtől örököltem.

bmestereva-kiskonyvA legelső irodalmi próbálkozásaim azonban sokkal korábban kezdődtek. Alig tudtam még írni, 7-8 éves lehettem, amikor rajzlapból könyvet nyírtam, fűztem, írtam és illusztráltam. (A mellékelt képpel bizonyítani is tudom.) Mai szemmel nézve azt tartom értékesnek, hogy megpróbáltam egyedül végigvinni a folyamatot. Tulajdonképpen menedzseltem magamat, még a Pajtás újsággal is levelezésben álltam. Bugyuta kis versek születtek, amilyet egy ilyen korú gyerek fabrikálhat. Érdekes, hogy azóta is kedvelem, ha egy versnek muzsikája van. Ösztönösen az időmértékes versek felé vonzódtam már akkor. Most persze fontosabb már a gondolat, vagy egy nehezen megfogalmazható érzés ábrázolása. De valamiről szóljon! Nem szeretem mikor dühös fiatalok vers címén tajtékozva leszólnak mindent, obszcén kifejezéseket használnak, megbotránkoztatnak, de nincs elképzelésük arról, hogy hogyan kellene jobban, másként, és ki fogja azt megcsinálni? Egy szakdolgozatnak mindig úgy kell végződnie, hogy mik a te javaslataid az adott jelenség jobbá tételére.

Biztosan konzervatív vagyok már, de egy vers szerintem inkább gyönyörködtessen, mondjon ki valamit az olvasó helyett, vagy fényképezze le a hétköznapok apró csodáit.

Na, most kibújt belőlem a tanár. Pedig nem veszem túl komolyan a magam képességeit. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy nincsenek szépen összerendezve körülöttem az eddigi írásaim. Most már nagyon bánom. Volt például egy olyan gyermekversem, amivel akár pályázhatnék is a jelenlegi kiírásra. Akkor még kicsik voltak a gyermekeim és folyton rajzoltak. Ez ihletett meg. Megírtam, kitettem a faliújságra aztán nyoma veszett, most meg jól jönne. Valahogy így szólt:

Gyermekrajzokbmestereva-hegeduvel

Lányom rajza csupa derű,
két nap ragyog rajta.
Zöld koronás királylány
zászlóját lobogtatja.

(filmszakadás…)

A háttérben mindig ott áll
nagyapáék háza.

Most már nyugdíjas vagyok, lesz időm menteni, ami menthető. (Vagy újraírni?) De térjünk vissza a középiskolás évekre! Az Ózdi Közgazdasági Szakközépiskolába jártam, oda is kellettek a jó magyarosok. Szüleim már ekkor idősek voltak, mielőbb szakmát akartak a kezembe adni. Megtörtént. A sportot emelném még ki, ami ehhez az időszakhoz kötődik. Bár a tenisz vonzott, az elérhetetlen volt arrafelé, asztalitenisz lett belőle. Nem bántam meg. Sok szép élményt, sikert kaptam és segített abban is, hogy megtanultam a gyors döntést általában. Erre később nagy szükségem lett, de amatőr szinten még egy-egy falunapon most is oda merek állni az asztal mellé. Ahol viszont tanítottam, nagyon nagy népszerűséget adott, ha leálltam a gyerekekkel játszani. Az meg valóságos tomboló siker volt, amikor egy DÖN (Diák Önkormányzat Napok) alkalmával az iskola aulájában elhegedültem a Csipkefa bimbója kezdetű népdalt. Senki nem tudta, hogy ismerem a hangszert, a kollégák sem. Igaz, hogy már csak három húrja volt a hegedűmnek, de ehhez a produkcióhoz ennyi is elég. A gyerekek lélegzetvisszafojtva figyelték, hogy sikerül-e? Sikerült! A tapsvihar természetesen a bevállalásnak szólt, nem a művészi élménynek.

bmestereva-tanar bmestereva-ballagas
tanítványok között

Diákként és tanárként is ott voltam a szavalóversenyek, irodalmi színpadok közelében. A magyar szakos kollégák megtűrtek a zsűriben is. Többször megesett, hogy valaki helyett váratlanul be kellett ugranom órára. A „Csináljatok bármit, csak legyetek csendben” általános instrukció helyett inkább egy novelláskötet vittem magammal, abból olvastam föl. Érdekes, hogy húsz év elteltével volt olyan öregdiák, aki erre emlékezett legjobban.

Az érettségi évében dolgozni kezdtem, a diplomámat levelező szakon szereztem, az akkori nevén, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Ezekben az években a Digép-ben dolgoztam, tíz éven át. Nagy belső élete volt a gyárnak. Sport, kultúra minden mennyiségben. Milyen kínos volt – jut eszembe –, hogy eljött például Horváth Teri művésznő, a nagyüzemi munkásosztály tiszteletére földig érő bársony ruhát vett föl, és alig lézengtünk a kultúrteremben. A bérszínvonal szabályozás következtében, valamint a teljes foglalkoztatottság ígérete miatt nem voltak agyonterheltek a munkakörök. Aki akart, tanulhatott.

És milyen jól tettem, pedig nem tudhattam, hogy mit hoz a sors.

bmestereva-munkahelyi-felolvasasAmikor a szakmában már láttam gyárat, iskolát, bankot és önkormányzatot, gondoltam egy nagyot, saját vállalkozást indítottam. A legelsők között indítottam iskolán kívüli szakképzést. Ehhez a döntéshez a férjem halála is hozzájárult, menekültem a munkába. Irodalom helyett szakirodalom, kultúra helyett hivatalok. A szakma eluralkodott rajtam, a magánéletem megfakult. A férjem, Mester István, számítástechnikával foglalkozott, 24 évet éltünk együtt. Két gyermekünk született. Lányom az én mintámat követve közgazdász és tanár, a fiam egy másik mintámat követve, vállalkozó. Mindketten boldogulnak, élik saját életüket, vívják saját csatáikat, nevelik két-két gyermeküket. Ezekről az időkről a „Maradék nélkül” című írásom egy részlete meséljen!

„Ha vágynak is néha szabadságra a nők, hát nem olyanra, amilyet én kaptam. Már majdnem huszonöt éve történt.  Advent volt, készülődtünk. A hó akkor sem esett, de a Karácsony hangulata a pocsolyákon át is megérkezett az iskolába.  A gyerekek minden módon csalogatták az ünnepet. Télapó nevében apró ajándékokkal kedveskedtek egymásnak, sítáborokat szerveztek, találgatták mit kapnak majd karácsonyra. Ilyenkor közelebb kerül egymáshoz a tanár és a diák is. Mindjárt itt a félév, kiérdemeltünk már néhány nap pihenőt a katedra mindkét oldalán.
A sors azonban nemigen mérlegeli, hogy ki mit érdemel. A sors fátum. Olyan, mint az ember bőre. Bele kell illeszkedni, el kell fogadni, nem cserélhető. Sokat nem szépíthetünk rajta, viselnünk kell foltjaival, sebhelyeivel együtt. Még karácsony előtt érkezett meg döbbenetbe, kétségbe esésbe csomagolva végleges függetlenségem, felelősségem, gyászszalaggal átkötve. A férjem szinte előzmények nélkül átaludta magát, odaátra. Valami volt a levegőben azon az éjjelen. A kutyák vonyítottak, tán telehold is volt, rosszul aludtunk. Reggel késve ébredtünk én is, meg a gyerekeim is. Apa nem. Ő már soha többé nem vett részt a reggeli kapkodásban, a mindennapokban. Rám hagyott két kisiskolás gyereket, az akkor még hitelekkel terhelt félkész családi házat, a múltat, jelent és jövőt.
– Megrendültem? – Persze.
– Összeomlottam? – Nem tehettem.
Anyám nyolc gyereket nevelt fel. Igaz, nem egyedül, de egy fizetésből.

bmestereva-testverektestvérek között

Sokszor hallottam tőle: „Megbolondulni se volt időm!” Hát most így éreztem én is. Volt, hogy három iskolában is tanítottam a főállás mellett óraadóként.Többletmunkákat vállaltam, sodortak az  események, menekültem a munkába. Ijedtemben, de tényleg csak ijedtemben, olyan sikeres vállalkozásba fogtam, hogy két éven belül szánalomra méltó özvegyasszonyból irigyelt üzletasszonnyá váltam. Talán túlvilági segítséggel, de nagyon is evilági árnyakkal. Megérkeztek az első névtelen, gyalázkodó levelek, zsarolási kísérletek. Álltam a sarat. Dicsekedhetnék azzal, hogy ingatlant, autót vettem, rendeztem az adósságokat, felneveltem a két gyereket, de az igazi teljesítmény az volt, hogy a semmiből felépítettem valamit. A vállalkozás nemcsak anyagiakkal hálálta meg a sok munkát, a vakrepülést, hanem tartást, önbizalmat adott, amit most sem vehet el tőlem senki.
– Magánélet?
– Miféle magánélet? – Többet kaptam az élettől, mint amit hajdan, az Isten háta mögötti kis borsodi faluban, a család nyolcadik szülöttjének bárki megjósolt volna. A magánéleti boldogságom viszont einstand áldozata lett. Bármit nem kaphatunk meg a sorstól. Ingyen biztosan nem. Fizetnünk kell, azzal, amink van, vagy amink lehetne. A pénz átmeneti hiánya a mértéktelen munka, a megszeppent egészség, vagy a feláldozott magánélet árán élhető túl. Az időhiány ugyanezeket a valutákat fogadja el legszívesebben.
Nem döntöttem el előre, hogy soha senki nem kerülhet a közelembe és ez nem is volt így. De a férfiak tartanak a sikeres nőktől és a két kiskorú sem növelte az esélyeimet. Nyitottnak lenni kevés, pedig időt is szakítottam volna arra, akire érdemes.  Csak egy férfi forgolódott kitartóbban körülöttem, de egy idő után ő is azt mondta, hogy kisebbségi érzése lenne mellettem és eltűnt.

bmestereva-pipacsos

Még egy említésre méltó férfi akadt az utamba, Kálmán. Vele munka oldalról kezdődött valami nagyon természetes, kellemes partnerkapcsolat.
Amikor azonban a sok jóízű beszélgetés kezdett vonzalommá érni, ő is kitért előlem. Egyedül maradtam, nagyon egyedül. Idővel a gyerekek is kirepültek, és én közben hatvanhét éves lettem. Soha nem regisztráltam társkereső oldalakra, most meg már minek? A legmagasabb korcsoport 50+, a hatvanhét ettől fényévnyire áll. (Bár logikailag belefér, plusznak plusz.) A legbölcsebb gondolkodók szerint ugyan nem azért nincs szerelem az életünkben, mert öregszünk, hanem éppen fordítva. Azért öregszünk, mert nincs szerelem az életünkben! Igaz lehet, tetszik a gondolat, de nem vigasztal. A hatvanhét akkor is hatvanhét. Próbálom elfogadni, megszokni ezt a számot. Prímszám, semmi más nem jut róla az eszembe. Nem osztható csak eggyel és önmagával maradék nélkül. Én meg esélyek nélkül… Vigasztalan vagyok, de akárki akkor sem kell. Bámulhatok ki továbbra is az ablakon, hátha az a bizonyos királyfi ide tévedne hosszú bolyongása után. Nem járt erre, valami más történt.”

Nem folytatom ezt a történetet tovább, az életemet igen! Nagy öröm számomra, hogy egymásra találtunk az Irodalmi Rádióval. Bőven nyugdíjas vagyok már, de nagy lelkesedéssel rendezgetem írásaimat. Önálló kötettel még nem büszkélkedhetem, az Észak-Magyarországban sokszor, a Kaptárkövek című, Mezőkövesden megjelenő irodalmi folyóiratban négyszer jelent meg versem, írásom. Időhiányban szenvedek, sok tervem van, de még nem nevezném bakancslistának. Van bérletem a Miskolci Nemzeti Színházba, a Thália Színházba Kassán és az Operaházba is. Rengeteg könyv van körülöttem. Sajnos két nővérem is komplett kiskönyvtárat hagyott rám, saját utódaik nem lévén.

Azoknak az olvasóknak ígérek kellemes perceket, akik nem veszik túl komolyan saját magukat, nem vetik meg az iróniát, de felvállalják lelkük rezdüléseit is. Néhány bíztató visszajelzést, elismerést már kaptam. A számok világa után hazatértem.

Válogatás a műsorban elhangzó alkotásokból

Adj még!

Csak egy másodpercet
csókolj homlokomra!
Gondolattá cseperedik,
szárnyaló szavakra.

Érintésed nyomán
sebek záródnak be,
megremeg a valóság
és gátak omlanak le.

Megnyugtató álmokat hozz,
egy éjszakát adj még!
Csillagfénybe csomagolnám
minden egyes percét.

Add nekem, nekem add
a meder biztonságát,
parttól – partig öleld át
a víztükör varázsát!

Hol vagy?

Állandó vendég a lépteid hiánya,
Megidéztelek már mindegyik szobámba,
álmoktól fűszeres üres éjszakákba.
Megbotlik benned a reggelek magánya.

Ott vagy a kincseit pazarló nyárban,
a repülésben, a zuhanásban,
az őszbe sápadó napsugárban,
a békét kereső csendes elmúlásban.

Vágyakból tornyoztam égig érő máglyát,
Gyémántszelencében hordom haza lángját,
hogy beköltözhessél minden szobámba,
a bőröm alá, a holnaputánba.

Megruháztak

Már majdnem negyven éve ismerjük egymást. A gimnazista évek alatt a sport terelt bennünket egy közösségbe, aztán ment mindenki a maga útján. Annak meg húsz éve sincs, hogy újra egymás közelébe sodródtunk. Csak egy utcával van lejjebb az ő nyaralójuk, mint az enyém, az akkor frissen vásárolt büszkeségem. Átjártunk egymáshoz, nem naponta, de nem is csak névnapok alkalmával. A környezet különös hangulatot ad az esti sütögetéseknek, bográcsozásnak, akkor is, ha nem mutat ünnepet a naptár. Ezt mindannyian szerettük. Robi is, a felesége is, én is. Hasonló volt a sorsunk, a pártállásunk ugyanaz, nem kellett még poharazgatás közben sem mérlegelni, hogy mit mondunk ki és mit nem.
Egyetlen kivétel azért akadt.Robi egyszer egyedül jött át, és ahogy most mondják, bepróbálkozott. Egyedülálló hölgyek gyakrabban élik ezt meg, mint ahogyan a gyanútlan feleségek gondolnák. Időnként persze ők is szembesülhetnek kísértésekkel.Hamar túlléptem a történteken, merthogy nem is történt semmi.A barátság többet ér, mint egy kaland. Hagyjuk a fenébe, ne is beszéljünk róla! Ezt mindketten tartottuk, nagy ívben kerültük a témát. Nem is nagyon gondoltam rá, egészen eddig.
Egy szomorú őszi napon a Teremtő magához szólította Robi feleségét. Nem volt még idős, de makacs betegsége nem engedte el, magával vitte. Robi sírt, amikor felhívott a szomorú hírrel. Mit segíthetnék? Annyit mindenképpen, hogy meghallgatom. Öntse ki a lelkét! Hamarabb fel tudja dolgozni a történteket, ha beszélhet róla. Amikor már kicsit enyhült a gyász szorítása, találkoztunk. Ragaszkodott hozzá, hogy a lakására menjek, majd ő főz nekem. Hűha! Nekem főz, vagy engem akar megfőzni?
A földszinti lakás szűk volt, mégis üresnek, nyomasztónak tűnt. Négy emelet és a közös emlékek súlya nehezedett rá. Az ebéd sem ízlett, hát még amit desszertként kaptam! Egy hideg zuhanynak is jobban örültem volna.
– Mutatok valamit, gyere! – mondta, amikor már elfogytak a szomorú szavak és a felejthető ebéd udvariasságból kiszedett parányi adagjai. Ennyiért mosogatni is kár.
A szobában egy pillanat alatt halmokban álltak az eltávozott ruhái.
– Segíts ebben! Nem tudok mit kezdeni velük, nem fogok női holmikat árulgatni, kidobni meg kár. Csak nem teszem a kuka mellé?
– Majd a menyed segít, ez családi ügy.
– Őt nem érdekli, jó fizetése van, márkás holmikat vesz.
– Nekem sincs rá szükségem, nem is ugyanaz a méretem. A turkálókból sem veszek soha semmit.
– De ez majdnem új, ez rajta sem volt, azt külföldről hoztam, megér egy ötezrest, az kétezret, ilyet ma már aranyért sem kapsz, euróért vettem, azon még az árcédula is ott van, … az egészért adjál húszezret, a fele így is ingyen van!
– ?!
Itt véget is ért, befejeződött, ami el sem kezdődött. Mi történt utána? Közgazdász diplomámra szégyent hozva, kifizettem a sarc teljes összegét. Legyen ez a béke ára, bár ostromra nem emlékszem! A ruhákat egytételben átadtam jótékonysági célra, természetesen ingyen. Semmit nem tartottam meg belőle, csak ezt a fanyar ízű emléket.
Végül is, Robit is meg lehet érteni. Nem rossz ember. A részletfizetési lehetőséget is megajánlotta.

Biztosítási ügynök

Új jelenség, hogy a biztosító társaságok és az ügyfél közé vállalkozók ékelődnek be. Nyilván valami jól kidolgozott érdekeltségi rendszer működteti az új szereplők áldásos tevékenységét. A Biztosítási Törvény változása miatt azonban, innentől csak írásos felhatalmazásom alapján képviselhetnek, ne adj Isten esetben. Legyen! Péntek délutánra javasolt időpontot telefonon az ügynök, amikor személyesen eljönne az aláírásomért. A formanyomtatványok természetesen már ki is vannak töltve. Közöltem, hogy nekem nem felel meg ez az időpont, így hétfő délelőtt tizenegy órában egyeztünk meg. Hajszálpontosan érkezett.
– Ez az autó pénteken is a kapu előtt állt. Itt jártam, nem tudtam bejönni, a telefonja ki volt kapcsolva. Még névjegykártyát is dobtam be, nem tetszett megtalálni?
– Este megtaláltam. Vissza kellett volna hívnom? Miért? Ebben az időpontban egyeztünk meg, itt vagyok.
– Tudom, csak hát erre jártam, gondoltam megpróbálom.
Kedves uram! – mondom így utólag. Ez az autó, nem az az autó. Sem a márka, sem a szín nem stimmel. A csengő nem a kiskapunál, hanem a bejárati ajtó mellett van. Ha nem tudott addig eljutni és a telefon is ki volt kapcsolva, talán volt valami oka. Nem azt mondtam korábban, hogy nem leszek itthon, hanem azt, hogy nem alkalmas az időpont. Csak hallott már olyan programról, amikor felesleges egy harmadik? Vagy nem gondolta volna, hogy fényes nappal is lehet? Hát, lehet. Biztosíthatom!

Nem hall, nem lát, nem beszél

Annának már délelőtt rossz kedve volt. Egy kisvárosi gimnáziumban tanított, ami talán éppen a végnapjait élte. Valamikor több mint négyszázan jártak ide, most a fele sem. A pályája elején senki nem gondol erre. Létezhet ilyen? Tanárhiányról már hallottunk, de gyerek hiány!? Az új tanévre húsz új tanuló sem jelentkezett, miközben nyolcvanan végeznek. Milyen arány ez? Nincs az a fenntartó, aki megfelelő létszám és arányos normatíva nélkül képes lenne eredményesen finanszírozni egy intézmény működését. Végzett itt valaki demográfiai számításokat? Az oktatás tartható színvonalának egy részét már így is feláldozta az iskola. Rég megszűntek a felvételi vizsgák, jöhet boldog, boldogtalan. Mi lesz ebből? Indul egyáltalán ősszel új tanév?
Korábban önkormányzati fenntartású volt az intézmény, csak néhány éve vette át az egyház. Ettől azonban még stabilabb, kettős finanszírozást vártak. Nem így lett. Eleinte mindenre volt pénz, aztán krétára sem, ahogy mondani szokták. A tantestület menthetetlenül két részre szakadt. Voltak, akik a régi, önkormányzati időket sírták vissza, voltak, akik az új vezetés mellé álltak. Az információk csak pusmogás formájában jöttek, mentek. Suttogták, hogy másfelé csorog a pénz, hogy a felújított iskolaépületre szemet vetett egy másik intézmény, hogy az adóhivatal is vizsgálódik a be nem fizetett járulékok ügyében. Mindez sajnos hihető volt, hiszen a bérfizetések is akadoztak már.
Csak néhány fős csoportokban folyt az iskola jövőjének latolgatása. A feszültség, a bizalmatlanság atomjaira szedte szét az egyszervolt kollektívát. Legjobb csendben maradni. Aki nem hall, nem lát, nem beszél, megúszhatja, amint azt a bölcs majmocskák is tanítják. Itt erőteljes karcsúsítás, összevonások és elbocsájtások várhatók. Ebben a közegben, a teljes összeomlás előtt, senki nem visel – a tiltakozás jelképévé vált – kockás inget. Pedig lenne mi ellen tiltakozni. Csak a követelmények és a leterheltség van az egekben. Ráadásul a gyerekek is érzik, hogy baj van, többen szívességnek érzik, hogy egyáltalán bejárnak és ennek hangot is adnak. Pimasz megjegyzéseket is megengednek néhányan maguknak, ami bármelyik tanár hangulatát összetörné, hát még a tanárnőét!
– Ha elkéstem, hát elkéstem. Magára addig lesz itt szükség, amíg mi bejárunk!
Anna szomorú volt és tanácstalan. Mit kezdjen egy ilyen mondattal? Ráadásul az osztály is a későn jövő mellé állt. Egyetértő röhögéssel tüntettek, maguk sem tudták, hogy mi ellen.
A tanárnő ötvenen túl már csak a nyugdíjazását várta, efféle viharokra nem volt felkészülve. Földrajz – biológia szakjával nem is igen látta át a helyzet bonyolultságát. Más munkahely után nézzen? Melyik iskolába, kinek kellene ő nyugdíjazás előtt? Egy idősebb tanár alkalmazása mindig drágább a fenntartónak, mint egy fiatal, a bértábla miatt. Lassan ez lesz az alkalmazás kizárólagos szempontja. Van olyan kolléganő, aki azért nem írt portfóliót, hogy a kötelező előreléptetés miatt ne legyen túl drága pont őt megtartani. Azért ez már vadhajtás, a javából! Ne akarjon szakmai koronát, mert kiszorulhat miatta a pénzügyi keretekből? Hm! Márpedig itt szelektálás lesz, rövidesen! Vagy most változtasson pályát Anna, amikor tanárként már több mint harminc éve lépte át az iskola kapuját? Soha nem volt más munkahelye. Tartaléka meg végképp nincs annyi, hogy hat-hét évet kihúzzon munka és jövedelem nélkül. Tanfolyamok, idegenvezetés? Oda is a fiatalok kellenek. Talán majd János mond valami okosat. Ő is pedagógus a végzettségét tekintve, de már vagy húsz éve otthagyta a katedrát. Neki legalább már vannak pályaelhagyó tapasztalatai is.
János főállása mellett írogatott. Anna minden írását elolvasta, itta a szavait. Szerette azt a közvetlen, tiszta stílust, gondolati gazdagságot, ami írásait jellemezte. Kristálytiszta zuhatag! Ugyanakkor a felkészültsége is napnál világosabb volt, átragyogott a hétköznapi történetek egyszerűségén. Még akkor is, ha leszámítjuk Anna elfogultságát. Eleinte csak gratulált, pozitív kritikákat írt, majd egyre inkább rajongó levelekké váltak e-mail-jei. Korábban néhányszor ugyan sistergett közöttük a levegő, de János semmi jelét nem adta annak, hogy új fejezetet szeretne nyitni életében. Soha nem válaszolt, még csak meg sem köszönte a kedves sorokat. Annának azonban úgy kellett ez az egyre inkább elhatalmasodó bűvölet, mint egy falat kenyér. Talán a hétköznapi gondok elől akart menekülni ebbe az öntörvényei szerint bontakozó érzésbe, haladékot nyerni, erőt gyűjteni. Egyszer még az ereklyeként őrzött Dosztojevszkij idézetet is felhasználta, miszerint: „Szeretni valakit azt jelenti, úgy látni őt, ahogy Isten elképzelte.” Tatjána sem írt szebbeket Anyeginnek! – hogy az orosz íróknál maradjunk. Lehet, hogy pont ez volt a baj, a napsütésből is megárt a sok. A férfi besokallt, egyáltalán nem örült a látogatásnak.
– Te mit keresel itt? – kérdezte, talán köszönés helyett.
Anna elsápadt, szemei kikerekedtek. Erre nem számított. Még egy idegennek is több udvariasság jár. Ő úgy érezte, hogy a barátságnál több az már, ami ideterelte ma is az útját. Hogy fogjon bele így a mondandójába? Amúgy is nehéz a kételyeket megfogalmazni. Még hozzá sem fogott, máris kiverte a biztosítékot? Annyi büszkeség még maradt benne, hogy nem tett fel kérdéseket, nem kért számon semmit, nem hisztizett. Kicsit összehúzta magát, szótlanságba bújt.
– Korábban is mondtam már, hogy NEM! A leveleidből sem kérek, ne is dicsérj, tökéletesen elfogult vagy!
A nő nyelt egyet, pár másodpercig a férfira meredt, aztán valahogy felülemelkedett döbbenetén. Kicsit már kívülről, felülről látta a jelenetet. Óriási! Egyik zsákutcából a másik zsákutcába futott. Helybe jött egy újabb pofonért. Nesze nekem tanács, barátság, szerelem! Ez nem az én napom, de még csak nem is az én évem. Mit vétettem? Melyik kínosabb? Ellehetetlenülni a szakmában, vagy fölöslegessé válni a magánéletben? Nem tudta mibe kapaszkodjon, kibe kapaszkodjon.
Anna utólag sem emlékezett, hogyan jutott el a buszmegállóig. Csak el innen, el! Megint a három bölcs majom jutott az eszébe. Nem hall, nem lát, nem beszél? Csakhogy János látta, de nem kért a hívatlan vonzalomból. Ebben a korban? Mit kezdjen vele? Nincs szüksége rá. Anna is hallotta, hogy NEM, ő viszont nem akarta elhinni, hogy minden lepereg már a másikról. Mindketten hallgattak, soha nem beszéltek többé az egészről. Nem volt már tétje.
Pedig valamit mindketten éreztek. Emberek voltak.

Az unokák rajzai

Benedek autókat rajzol,
toronydarut, szirénát.
Pálcikákból felépítve
sorakozik a család.

Réka rajza csupa derű,
két Nap nevet rajta,
zöldkoronás királylány
zászlóját lobogtatja.

Mironnak az óvodában
korona lett a jele.
Gyémántjain minden rajzán
átragyog sötét szeme.

Milla még csak kicsi baba,
egy év sincs még mögötte.
A művészetet kóstolgatva
a rajzlapot megette.

bmestereva-unokak2 bmestereva-unokak1 bmestereva-unokak3
unokák