A mester

Ismertem egyszer egy fiút, hívjuk most Léleknek. Botor volt a maga módján, botor és bizakodóan naiv. Hittem benne, ám ő nem hitt semmi másban, csak hogy a játék és a boldogság örök. Az pedig, hogy valami örök és mindörökké való-e, az csak tőlem függ. De ne rólam beszéljünk. Aki most rövid megemlékezésem célpontja, nem más, mint egy egyszerű ám annál bonyolultabb lélek.

Volt hát egyszer, hol nem volt. Messze a tajgán innen és a trópusokon túl, élt egyszer egy fiú. Hétfő reggel volt. Koszos, és gyűlölt hétfő reggel. Amikor mindenkinek iskolába kell mennie. Amikor félre kell tenni a hétvégét és fel kell venni a diákmaszkot és be kell ülni az iskolapadba. Abban a biztos tudatban nekivágni, hogy nincs kész a mateklecke és évszázadok választanak el attól a tudástól, amivel megoldhatnám azt az átkozott képletet. Persze azt már évszázadokkal ezelőtt kitalálták a barbár népek, ami viszont nem igazság, hiszen én civilizált vagyok, ők pedig barbárok. No mindegy, ha már hétfő van, akkor veszem a táskát és megyek az iskolába. Legalábbis ezt mondja egy már több éve dolgozó felnőtt. Nade egy gyerek mit mondjon. „Sebaj bemegyek, mi baj lehet, maximum elővesz a főnök, na és?” De ez, felvilágosítanék minden szülőt, az iskolában nem így megy. A gyerek közli, hogy nincs kész a leckéje és már megy is az a bizonyos akasztófaszerű képződmény a kiskönyvbe. Tehát hétfő reggel.

Kellemes napsütés, melegen süt le a nyári nap sugára, így tavasz közepén, a tavaszi szünet után. Nem, nem a meleg idő, vagy a tűző nap, hanem sokkal inkább a játékkonzol és a hátrahagyott könyvek vonzanak vissza a meleg házba vagy lakásba. A tankönyvek nem vonzanak, talán egyikben másikban lenne valami érdekes, ám a többi mind-mind kuka, hiszen mit is lehetne belőlük megtanulni? Van bennük például bármelyik játékhoz leírás, vagy magukban rejtik a kulcsot az igazi mágiához? Nem. Tanítanak valami értelmeset az összeadás-kivonáson kívül az átlagembernek? Persze, hogy nem. Így hát annak esélye, hogy a gyerek boldogan induljon az iskolába, szaknyelven szólva zérus felé konvergál.

De hősünk, ez a kitartó félisten felkapja a batyut és kilép az ajtón. Persze előbb még felpakol egy kis szárított húst és némi kandírozott gyümölcsöt. A modern korban persze konzervekkel készülnek a hosszú távú túlélésre, de hát biztosra kell menni. Leleményes hősünk teljesen felkészülve minden eseményre felvette a harcot az odakint tomboló kedvtelenséggel és kedvetlenséggel, elindult a hajnal hőseinek szeánszi találkozóhelyére. Egyszerű paraszti elmével leginkább úgy foghatjuk fel e helyet, mint egy buszmegállót, bár e pórias megszólítástól mindenki tartózkodjon, hiszen így nem illik megnevezni ezen alázatosan áldozati báránynak jelentkező szegény népek találkozóhelyét. Persze mindig akad valaki, aki nem bírja az élet hatalmas terhét és még elindulás előtt, az előtte álló megpróbáltatásoktól előre besokallva, lengetni kezdi a fehér zászlót. Az ilyen antihősök vagy megmentetnek, vagy a való élet helyetti rabságuk egy újabb napját kénytelenek, persze sajnálatosan, az otthon békétlen békességében tölteni.

De nem így a fiatal adonisz. Ez a fiatalember kilépett az ajtón, mint már említettük, és elzarándokolt a találkozóhelyre. Sőt! Nemcsak, hogy elzarándokolt, de veterán társait is köszöntötte és a helyzet komikumához mérten még örültek is egymásnak.

Mikor megérkezett a reggel rabszolgája egy hosszú, sárga sok-sok ló hajtotta szekérrel a fiatalok felszálltak és igyekeztek a hazafelé utazásra gondolva felkészülni az előttük álló borzalmakra. Ami többé-kevésbé sikerült is.

Hat óra volt betervezve aznapra, ez átszámítva megegyezik a középkori kínzócellák egy penészesebb, nedvesebb szobájában eltöltött tizenkét órával. Ez pedig nem kevés. Az első kellemes időtöltés, a matematika hihetetlen fontos tudománya volt. Sok érdekeset lehetett tanulni. És sokkal több érdektelent. Persze ha jól elgondolkodnak, a felnőttek is biztosan emlékeznek még olyan igen fontos szakkifejezésekre, mint a másodfokú egyenlet megoldó képlete. Vagy akár a szinusz-koszinusz függvény, hogy a parabolára – amiről nekem mindig a tévézés, azon is túl valamelyik tudományos-fantasztikus műsor jut eszembe – ne is gondoljak. Ez az óra hál istennek az utolsó sorból szemlélve gyorsan elröppent.

A második óra, az a fránya német. Persze röpdolgozat az első tíz percben. Persze egyes. Persze nem sikerült, miért is sikerülne. Mit kérdeznek, az adjektivdetonációt, vagy mit. Ki tudja azt ugyan megtanulni. Ki ért amúgy is ehhez. Hiszen erre nincs is semmi szükség. Az óra többé kevésbé lassan telik el, majd kicsengetnek.

A szünet elillan és jön egy tornaóra. Fussunk a napon. Jót ötlet. Futunk, elkezd szakadni az eső. Nem baj, fussunk tovább. Kitűnő ötlet. Lassan lehűl az idő, de izzadtan és kimerülten tovább futni remek ötlet. Így telik el a nap. Majd jön az utolsó csöngetés és a nap véget ér. Még négy van hátra, valahogy ki lehet bírni. A buszmegállóba tartva hősünk orrában egy aprócska kapillárisnak viszont betelt a pohár. Egy csepp, két csepp, majd a kis patak. Így csörgedez az életre született nemes, vörös szőnyeg. Egy zsepi, két zsepi, három zsepi, közelebb jön a kerítés, le kell ülni, meg kell pihenni. A többi hős segít, hiszen senkit nem hagynak egyedül a bajban. A vörös szőnyeg tovább gördül és a kép lassan elhomályosul. A színek elvesztik jelentésüket, az arcok összemosódnak, a hihető hihetetlenné válik.

Tóth Zoltán
Author: Tóth Zoltán

Tóth Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője. Kereső vagyok. Keresem azokat az apró részleteket, amik bármely művet elgondolkodtatóvá tesznek. Azokat az apró mozzanatokat, gondolatokat, helyzeteket, találkozásokat és megoldásokat keresem, amelyek napokkal, hetekkel, hónapokkal, évtizedekkel egy mű elolvasása után azt a bizonyos „Aha!” felismerést keltik. Tisztelem azokat, akik zsigerből képesek ilyen műveket írni és becsülöm azokat, akik törekszenek erre. Ezzel próbálkozom én is. Gyakran a leglehetetlenebb élethelyzetekben engedem a gondolatoknak, hogy szabadon cikázzanak, alkossanak és mozizzanak. S a leglehetetlenebb helyzetekben alkotott gondolathalmazok teremtik meg a legérdekesebb meséket. A történeteket a végtelenről. Így meséltem régen és így mesélek ma is, kedvtelésből, hobbiból, a történeteket kérésre és a meséket, mert el akarják mondani magukat. Ez vagyok én, egy kis mese, egy kis valóság, egy kis álmodozás. Tóth Zoltán vagyok, mesemondó, történetíró, álmodozó.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


A szerző saját rajza
Prózák
Fodor Ágnes

EGY PARÁNYI KÉTSÉG

Egy parányi kétség „A szerelmes ember olyan, aki jobban akar tetszeni, mint amennyire tetszhet, s ezért van az, hogy a szerelmesek csaknem mindig     

Teljes bejegyzés »

VALENTINOM AZ EGÉSZ VILÁG.♥️ Valentinom az egész gyönyörű világ, hol a mindenségben végtelen szeretet vár. Szerelmetes szívem én is hozzá adom’ legyen a világ egy

Teljes bejegyzés »

Levél a bokron

Levél a bokron   Kedvenc dzsungelem szélén, Lelem újra utam; Tekingetek fel, s alá; Majd elbambultam.   El a házak közt, Hol haldoklik az élet;

Teljes bejegyzés »

Egylélek

Bálint-napra szeretettel.
A szerelem ereje semmihez sem fogható, téren és időn átívelő, mikor lélek kapcsolódik lélekkel.

Teljes bejegyzés »

Február 14.

Február 14. Piros lángok között fehér fátylat viszek, szerelem-dob hátán csend-várat építek. Az én boldogságom nem egy napig égett, minden életen át ölelt az ígéret.

Teljes bejegyzés »

Tudok-e még

Tudok-e még Tudok-e még szemedbe nézni vagy már nem is akarok, túl sokszor volt éles a fény, bezártam hát az ablakot. Tudok-e még kezedhez érni

Teljes bejegyzés »