Hősünk, leleményes Lélek, amúgy köztünk szólva Rudi, egy ágyon ébred. A szoba körülötte fehér, bár néhol már hullik a vakolat. A hirtelen fölé hajoló arctól nem látja a szoba másik felét, de sejti, hogy az sem nézhet ki sokkal jobban, mint amit eddig látott. Az arc ismerős. A vonások, a szemek, lassan kúszik előre a felismerés. Anya?
Kétségtelenül ez volt az a pont, ahol megkedveltem a fiút. Egykedvűen üldögéltem az ágya végében. Azt hiszem ekkor még nem látott. De eszes kis gyerek volt. Mikor az a fehér köpenyes bácsi belépett, széles mosolyát nem lehetett nem viszonozni. A fiú is így tett, és bevallom majdnem én magam is.
Az öreg annyit mondott, hogy még hat hónap. Legalábbis én ezt hallottam, a fiú csak annyit értett, hogy valami történni fog hat hónap múlva. A szülei igyekeztek elrejteni az érzéseiket, de miután röviden tanácskoztak a fehér köpenyes bácsival az ajtó túloldalán, már csak az apa jött vissza. Leült az ágyra, pont nekem háttal és az arcába temette kezeit.
- Mibaj apa? Mikor megyünk haza? – kérdezte nemes lelkű hősünk.
Az apa lassan felemelte a tekintetét és vörös szemeivel fiára tekintett. Elsőre nem sikerült semmit mondania, másodszorra minden, amit előadhatott egy erőtlen nyögésre hasonlított. Harmadszorra – bevallom volt némi közöm a dologhoz – már sikerült megszólalnia.
- Azt hiszem… egy darabig még itt kell maradnod. Megvizsgálnak majd. – mondta.
- Miért? – kérdezte Rudi.
- Hát, mert azt mondják ez egy komolyabb betegség.
- Nem szeretnék itt maradni. Szeretnék haza menni. Most a legérdekesebb a Harcos Kardok. Nélkülem nem jutnak tovább a többiek. Most nem lehetek beteg. – mondta kétségbeesve hősünk.
- Tudom, de most itt kell maradnod kicsit.
- De nem akarok! – csattant fel hirtelen Rudi.
- Nemsokára hazajöhetsz. – mondta apja erőtlenül. Majd elfordult és kibámult az ablakon.
És csak bámulta az ablakon túli világot, kapaszkodót keresve. Nekem is volt ám szívem valamikor, ezért nem is feltűnő, hogy meguntam egy idő után. Az emberek azt hiszik ez természetes és mindenkinek lehajtott fejjel el kell fogadnia. Csak úgy mellékesen megjegyezném: ez nincs teljesen így. Mindenki, aki ebbe a „siralomvölgybe” születik – bár én személy szerint szívesebben hívom káprázatvölgynek – megérdemli a reményt és a boldogságot. Ezt a kettőt pedig bárki megadhatja. Felálltam és átsétáltam az ágy túloldalára. Bal kezemet az apa szemeire tettem, jobb kezemmel lehunytam hősünk szemeit. Az álom mindkettőnek gyorsan jött. Az egyiknek éber volt, a másiknak mély. Miután az apa kiment, munkához láthattam.
Először egy képzeletbeli fonalat a végénél összecsomóztam, majd az ujjaim közé fogva lassan egyszerű hálóvá fontam, pont olyanná, mint amit a halászok használnak. Mikor az alapok készen álltak, az egészet beleheltem némi álomporral, kötöttem rá még néhány csomót, belefűztem pár tündérhajszálat és útjára engedtem. A pillanat eljött, várt, majd elillant. A fiú mélyen aludt.
Author: Tóth Zoltán
Tóth Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője. Kereső vagyok. Keresem azokat az apró részleteket, amik bármely művet elgondolkodtatóvá tesznek. Azokat az apró mozzanatokat, gondolatokat, helyzeteket, találkozásokat és megoldásokat keresem, amelyek napokkal, hetekkel, hónapokkal, évtizedekkel egy mű elolvasása után azt a bizonyos „Aha!” felismerést keltik. Tisztelem azokat, akik zsigerből képesek ilyen műveket írni és becsülöm azokat, akik törekszenek erre. Ezzel próbálkozom én is. Gyakran a leglehetetlenebb élethelyzetekben engedem a gondolatoknak, hogy szabadon cikázzanak, alkossanak és mozizzanak. S a leglehetetlenebb helyzetekben alkotott gondolathalmazok teremtik meg a legérdekesebb meséket. A történeteket a végtelenről. Így meséltem régen és így mesélek ma is, kedvtelésből, hobbiból, a történeteket kérésre és a meséket, mert el akarják mondani magukat. Ez vagyok én, egy kis mese, egy kis valóság, egy kis álmodozás. Tóth Zoltán vagyok, mesemondó, történetíró, álmodozó.
