Kert F. Klára váci alkotó a művészetek közül elsősorban a festészetben fejezte ki magát mostanáig. Bár közben írt is, eddig főleg csak kedvtelésből tette. Első ízben most jelentkezett az Irodalmi Rádió pályázatára, az „Út a boldogsághoz” című kiírásunkra, ahol több alkotásával is sikeresen szerepelt. Ezek közül kettőt közlünk most ezen az oldalon.
2016. április 30-án, szombaton személyesen vehette át az első helyezésért járó BOLDOGÍRÓ 2016. díjat Zsoldos Árpád főszerkesztőtől a Miskolci Egyetemi Könyvtárban. Elmondása szerint meglepetésként érte az, hogy megnyerte a pályázatot. Sok szeretettel gratulálunk ezúton is neki és ajánljuk olvasóinknak munkáit most és a jövőben is:
Kert F. Klára: Ajándék
Nyolc éve élek már az utcán. Lakhatnék az erdőben is, mint sokan mások, de akkor kora reggel nem tudnék ideérni a boltba, ahol segédkezek a rakodásban. Ez az egyetlen biztos pont az életemben. Reggel hatra jövök, ekkor érkezik az áruszállító teherautó is az italos rekeszekkel. Segítem behordani őket a boltba, az üres rekeszeket pedig kihordom a raktárból és felteszem a teherautóra. A tulajdonostól ezért kapok minden reggel egy deci pálinkát, meg egy üveg sört. Az utcán lassan iszom, először a pálinkát, csak olyan kortyonként, utána a sört. Érzem, amint a pálinka minden kortya, mint egy izzó láva patak lassan szétfolyik az ereimben, előbb a karjaimban, aztán le a gerincemen át a lábaimba. Ettől kezdek el életre kelni igazán, felfűti az éjszakai földön alvástól átgémberedett testemet, ettől kezd a bőröm lélegezni, kipirulni. Utána a sört már nem kortyonként, hanem két hajtásra kiiszom. Ez meg mint egy hűs, habos hegyi patak csörgedezik végig a testemen, megtisztít mindent, ami az útjába kerül, nyújtózkodni támad kedvem, de nem teszem. Nézem a járókelőket, akik elhaladnak előttem az utcán. Tulajdonképpen mindig ugyanazok járnak erre. Először nagy szatyrokkal, kosarakkal idősebb nők jönnek, ők a közeli piacra mennek. Utánuk fiatal nők meg férfiak jönnek, iskolás gyerekeket vonszolnak, fáradt arcúak, gyűröttek. Őket váltják a hivatalnok-félék, kosztümben kölni illatúan vagy zakóban borotváltan, kis aktatáskákkal. Később kezd ritkulni a menet, végén jönnek a kutya sétáltatók, velük szemben megjelennek azok, akik már visszafele jönnek a piacról.
Korábban nekem is volt házam, családom. Pontosabban mondva a szüleimnek volt háza, nem messze, egy környékbeli faluban. Én nem voltam jó tanuló, de ez nem érdekelt senkit. Anyám azt gondolta, hogy ez az iskola és az én gondom, soha nem jött el egy szülői értekezletre sem, nem nézte meg a táskámat, füzetemet, meg is buktam, legalább kétszer. Két bátyám elvégezte a nyolc általánost, utána az ipari iskolát is. Az idősebbik kőműves lett, megismerkedett egy lánnyal, rögtön el is tűztek a lány falujába, elköltözött. A kisebbik bátyám szintén kitanult valamilyen mesterséget, utána ő is elköltözött. Igazából nem is sajnáltam, mindig gúnyolódtak rajtam, nem engedtek be maguk közé, kis hülyének hívtak mindig engemet. Egyszer szüleink éjszakára magunkra hagytak bennünket, a két bátyám bezárt engem a fáskamrába, kívülről susogtak, világítottak, mintha szellemek járnának arrafelé.
Szüleim lestrapált kis robotok voltak. Apám a vasútnál dolgozott, mindig hajnalban kelt, egész nap a talpfákat rakta a sínek alá, kavicsot teregetett, vagont ürített ki. Alacsony, vékony ember volt, vastag erek dagadtak ki a lában. Amikor haza jött, csak lefeküdt. Úgy emlékszem vissza rá, hogy csak a hátát látom, ahogy falnak fordulva alszik az ágyban. Korán meghalt. Anyám konyhalány volt egy üzemi konyhán. Egész nap trappolt, nehéz üstöket emelgetett, mázsányi krumplit hámozott. Otthon mindent ő csinált. Amikor a két bátyám lelépett, ketten maradtunk. Egy kőműves mellett szerzett nekem munkát. Reggel könyörtelenül felkeltett, kikészítette a ruhámat, este fele, amikor haza mentem, mindig volt valamilyen meleg étel. Egyszer azt mondta, néhány napra kórházba megy. A szomszédasszony szólt, hogy meg kellene látogatnom. Elmentem vele a kórházba. Anyám hamu színű arccal feküdt az ágyon. Nem örült nekem, azt mondta, úgy nézek ki, mint egy csavargó. Nem mentem többet, inkább vártam, hogy haza jöjjön. Nem mentem a kőműveshez dolgozni, nem volt, aki reggel felkeltsen. Otthon lassan minden ennivalót megettem, még a lekvárokat, befőtteket is. Az udvaron a füvet nem vágtam le, nem mondta senki. A kertet is felverte a gaz. A két bátyám egyszer váratlanul beállított. Szitkozódtak, hogy nagy a rendetlenség meg a kosz. – Kis hülye, ha szétvered a házat, kibelezünk. – Mondták és a szekrényekben kotorásztak, majd elmentek. A szomszédasszony átjött és mondta, hogy anyám meghalt. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy ez azt jelenti, hogy nem fog többé haza jönni. – Azt.- mondta a szomszédasszony és haza ment. Keresztanyám jött el a szomszéd faluból, egy kicsit rendet rakott a konyhában, elvitte anyám jobb ruháit. A temetés után már végképp nem volt mit ennem, a számla levelek meg csak jöttek, tele volt velük a postaláda. Nem tudom, mit kellett velük csinálni, anyám intézte korábban, hagytam csak ott, ahol vannak. Az udvaron meg csak egyre nőtt a fű, a kertben a disznóparéj meg mindenféle gaz már szinte derékig ért, úgy éreztem, szinte megfojtanak, belepnek, a konyhában a sok mosatlan edény, a szobában a kiforgatott szekrények, csak dőlt rám a sok minden, azt hittem megfulladok. Aztán bezártam az ajtót, a kulcsot felakasztottam a kis ablak mögé, és bejöttem ide a városba. Itt reggel megiszom a sörömet, pálinkámat, utána elmegyek a piacra. Ott mindig van valami, amit lehet segíteni a kofáknak, ládákat hordani, rohadt gyümölcsöt, zöldséget válogatni, söpörni. Ezért adnak néhány uborkát, paradicsomot. De a legjobb a hurkasütőnek segíteni. Véres ládákat mosni, cipekedni. Cserébe oda szokta adni a szétpukkadt hurkát, megégett kolbászt vagy húst. Kenyérvéget is szokott adni mellé, a király sem eszik ettől jobbat.
Pénzre nekem nincs is szükségem. Egyrészt nem tudom hová tenni, másrészt nem szoktam boltba járni. Pár évvel ezelőtt megkeresett a kisebbik bátyám. Szitkozódott, mint rendesen, ha meglátott. – Kis hülye, szétverted a házat. Azt mondta rengeteg adósságot csináltam, amit nekik kellett kifizetni. Embert kellett fogadni, aki a kertet, udvart rendbe teszi, egy asszony napokig takarította belül a trágyadombot. Csak utána lehetett fehér embert beengedni a házba, aki majd megveszi. Sokáig volt hirdetve, hozott valamilyen papírokat, amiket alá kellett írnom, azokat meg sem néztem, aztán adott húszezer forintot, hogy ennyi jár, ha levonjuk a kártérítést. Hirtelen nem tudtam hová tenni a pénzt, beletettem a cipőmbe. Ez a legbiztosabb, sokszor hetekig nem veszem le. Többet nem láttam a testvéreimet. Utána megfeledkeztem a pénzről. Rajta jártam melegben, esőben, aztán egyszer amikor egy szálláson zuhanyozni mentem, akkor tűnt fel, azt hittem először valami színes újságpapír keveredett a cipőmbe, aztán cafatokra szakadt. Hát ennyit az örökségemről.
Addig arany életem volt, amíg a hurkásnak tudtam segíteni.Egy alkalommal, amikor mentem segíteni, már más mosta ott a ládákat. Ennek előzménye az volt, hogy előző nap volt a piacon egy verekedés, nem tudom, hogy kik verekedtek, miért, rendőrt is kihívtak és engem is bevittek az őrszobára, de végül kiengedtek. A hurkás nem hitte el, hogy nem volt közöm a verekedéshez, azt mondta, hogy még ráhozom a hatóságot, ne jöjjek többet a közelébe. Innentől fogva valójában nem volt mit ennem. A reggeli sör az rendben volt, de utána valamit keresnem kellett. Egyszer egy füstölt hús árusnál nagy tumultus volt, akkor sikerült egy zacskó töpörtyűt elemelnem. Aztán körülnéztem, láttam, hogy a kis kenyérbolt raktárába hordják be a kenyereket. A ládák, kosarak sokáig őrizetlenül állnak. Onnan is észrevétlenül elemeltem egy kenyeret. Utána már rendszeresen csináltam. Nem dolgoztam semmit, haza vittem a dolgokat. Egész nap csak ettem, meg aludtam. A haza alatt azt a régi, kiürített gyárépületet értem, ahol aludni szoktam. Többen vagyunk itt, de nem beszélünk egymással, mindenki megy a saját vackára. Néha van valami veszekedés, de én ebből kimaradok.
Nem messze ettől a gyártól van egy többemeletes ház, hatalmas, elhanyagolt udvarral. Kettő bejárata van, a nagyobbik kapun szoktam bemenni. Nem is tudom, hogyan kerültem oda először, de mindjárt az első alkalommal észrevettem, hogy van egy alacsonyan elhelyezett kis ablak egy beugróban. Gyenge lehetett a zárja, mert csak egy pöccintés és már ki is nyílik. Valami kamra féle lehet a homályos kis helyiség, egészen a hónom aljáig be kellett nyúlnom, hogy elérjek valami. A polc az ablak alatt van, így látatlanban kell kitapogatnom, hogy mit érdemes elemelnem. Általában konzerveket, olajos halat, kis üveg lekvárt szoktam elvenni. Szerzek hozzá kenyeret, aztán megyek vissza a gyárba.
Egy alkalommal, amint így nyúlkáltam a kis ablakon keresztül, a fejemet a kamra felé fordítottam és akkor megpillantottam egy öregasszonyt. Csak állt és engem nézett. Én meg őt. Gyér, ősz haja között rózsaszínű fejbőre virított. Arca sápadt, mint a papír, vastag, vörös szemhéja alól világos, vizenyős szemei közönyösen bámultak rám. Nem kiabált, csak nézett. Én mégis megijedtem tőle, kiejtettem a kezemből azt a valamit és kikaptam a karomat az ablakból. A hátsó kapun kiszaladtam az utcára. Utána egy jó darabig nem mentem ide. Később aztán kezdett sűrűsödni a levegő körülöttem. A kofák elzavartak, szitkozódtak, amikor megláttak, a kenyérboltos is a seprűjéhez nyúlt, amikor észrevett. Igaz, hogy az utóbbi időben csak csellengtem, elemeltem ezt-azt, munkát nem végeztem.
Minap bejött hozzám egy szociális munkás, ide a fogdába és megkérdezte, hogy miért kerültem ide, meg hogy miért voltam rossz tanuló, a gyerekkoromról is kérdezett. Szerintem nem voltam buta gyerek, de a tanító, amikor kérdezett, hirtelen nem tudtam megszólalni, csak álltam, a szám úgy összezárult, hogy egy hangot sem engedett ki a torkomon. De különben sem jutott semmi az eszembe. Már régen elment, amikor rájöttem, mit kellett volna válaszolni, de akkor már késő volt.
Ide a fogdába szerintem az öregasszony miatt kerültem. November végén már hűvösre fordult az idő, én is behúzódtam egy átmeneti szállásra. Egyre-másra kezdték el az ingyen ebédeket osztogatni, sátrakat, melegedőket állítottak fel. December elején lehetett, hogy az egyik ebédosztásnál egy kis csomagocskát is kaptunk az ebéd mellé. A nylon zacskóban mandarinok, szaloncukor, egy Balaton szelet, fogkefe, szappan voltak. Megebédeltem, utána bontogatni kezdtem a zacskó száját. A mandarinok nem érdekeltek, de a Balaton szeletre nagyon vágytam. Isten tudja mióta nem ettem édességet. Anyám néha vett nekem ilyen csokoládét gyerekkoromban. Azok voltak a boldog pillanatok, amikor elbújhattam a bátyáim elől a padláson és titokban bontogattam a csokoládé ezüst papírját. Először csak szagolgattam, nézegettem, aztán beleharaptam, a roppanó nápolyi hangját most is hallom fülemben. Anyámat juttatta eszemben, aki védelmet jelentett számomra, igazságot szolgáltatott. Elbújtam egy kapualjban, hogy mindenkitől távol, nyugodtan, lassan elfogyasszam az édességet. Ahogy bontogattam a zacskó száját, hirtelen eszembe jutott az öregasszony. Ahogy ott állt, gyér, ezüst hajával, súlyos, dagadt szemhéjával hallgatagon. Miért nem kiabált vagy csapott a kezemre. Hirtelen az az ötletem támadt, mi lenne, ha ezt az egész csomagot neki adnám, ajándékba. Ne hogy azt higgye, hogy ilyen rossz a világ, hogy csak lopnak az emberek.
Elindultam a ház felé. Jó nagy utat kellett megtennem, mert messzire elkóboroltam az ételosztás miatt. Nagyon hideg, száraz idő volt, a reggelek deresek voltak, napközben a gyenge napsugár meleget nem adott. Vékony, de bélelt ballonkabátom alá rejtettem a csomagot és a nagykapu felől igyekeztem az ablak felé. Körülnéztem, senkit sem láttam a száraz fűvel borított udvaron. Óvatosan megpöccintettem az ablakot, az már mindjárt ki is nyílt, mint régen. Elővettem a kis csomagot és hónaljig benyúlva eresztettem le a polc mentén, közben befelé néztem. Egyszer csak a másik karomon egy erős kéz szorítását éreztem. Odafordítottam a fejemet, hát két férfi állt szorosan mögöttem. A karomat gyorsan kikaptam az ablakból, a csomag tompa puffanással esett ki belőle.
– Megvagy csirkefogó! Lopni járunk a piacra, kamrákba? Most megvagy! Elkezdtek rángatni, taszigálni a nagykapu felé. A szociális munkás azt is megkérdezte, miért nem védekeztem, hiszen adni jöttem, nem elvenni. Úgy jártam, mint annak idején az iskolában, a szám olyan szorosan összezárult, hogy egy hangot sem engedett ki a torkomon. Hát így kerültem én ide a fogdába, de nem panaszkodom, háromszori étkezés, fűtés, saját ágy, a király sem él jobban.
Kert F. Klára: Tücsök kutya
November végén már elkezdték készíteni a karácsonyi vásár kis házikóit, sátrait a városka főterén. A vásárt környező fákra pedig csodálatos színekben ragyogó fényfüzéreket akasztottak. Az árusok hamarosan birtokba vették a házikókat, sátraikat, kirakták portékáikat, a pecsenyesütők, forralt bor készítők begyújtották a melegítőket, s hamarosan nyüzsgő élet kezdődött a főtéren. Kürtöskalács sütők, mézeskalács készítők hangosan kínálták áruikat. Korán sötétedett, a fények, a fahéj, sülő alma, forralt bor illata odacsalogatta az embereket. Vidám nevetéstől, zeneszótól volt hangos a környék egész késő estig. Amikor az utolsó vásárlók is elmentek, az árusok elégedetten zárták be a boltjukat. A zord idő ellenére sok volt a vásárló és sokat is költöttek. Egy valami volt, ami bosszantotta az árusokat, főleg a pecsenye, hurka, kolbász sütőket, mégpedig a kóbor, gazdátlan kutyák.
A fenséges illatok sok kóbor kutyát odavonzottak, s ott keringtek a bódék, sátrak körül vagy a bódék előtt kihelyezett asztaloknál falatozó emberek között csellengtek. Volt olyan árus, aki odavetett nekik egy-egy falatot, de volt olyan is, aki bottal fenyegette, elkergette őket. Ezek közé tartozott a kövér pecsenyesütő asszony, akit nagyon ingereltek a kutyák, különösen egy kis fekete kutya, akit rajta kapott, amint hátul a fűre kitett odaégetett tepsiben nyalakodott.
-Szólni fogok sintérnek, mert még elijesztik a vevőimet ezek a ronda kutyák! – hangoskodott.
Néhány jószívű vásárló azonban titokban a maradékot az asztal alá dobta, ha látott egy arra tébláboló kutyát.
A városka alsó részében nem voltak ilyen hangosak, csillogóak, vidámak az esték. Csak a villanydúcokon égtek a lámpák, a házak csendbe burkolóztak. Egy valaha jobb napokat látott kőkerítéses ház szobájában egy idős nő éppen egy vastag kötött kendőt halászott elő a szekrény mélyéből és a rajta lévő bolyhos kabátkára terítette. A szobában ugyanis meglehetősen hideg volt.
Ekkor egy halk kaparászást hallott a bejárati ajtó felől. Odasietett, kinyitotta az ajtót, s egy kis fekete kutya vágtatott be rajta, szájában egy kenyérszelettel.
-Mit hoztál már megint Tücsök! – kiáltott fel az asszony tettetett bosszúsággal és hagyta, hogy a kutya a tenyerébe ejtse a kenyeret.
– Mondtam sokszor ugye, hogy nem szabad lopni!- mondta szigorúan. – Bár csak az a személy is tudta volna ezt, aki néhány nappal ezelőtt a karácsonyi vásárban elemelte a pénztárcáját. Nagyon ritkán járt bent a városban, de most éppen dolga akadt ott, s haza fele jövet úgy gondolta, kicsit nézelődik. Elbűvölték a fények, a forgatag, nézte a jókedvű embereket, a kifüggesztett karácsonyi füzéreket, amiket, ha meglebbentett a szél, ezerféle színben pompáztak. Évek óta nem járt már ilyen helyeken, nála a karácsony már nagyon csendben telt. Amikor végre haza tért, akkor vette észre, hogy a kis kézitáskájából eltűnt az erszénye, s vele együtt az összes pénze. – Miért kellett az összes pénzt magammal vinnem, – sóhajtott fel. De hát mindig ebben az erszényben tartottam az egész nyugdíjamat, s így láttam, hogy hogyan kell beosztanom. – Két hét, amíg újra kapok nyugdíjat! – addig kell valahogy kihúznom.
Tartaléka nem igen volt, amit vásárolt, az mindig el is fogyott. Néhány szem krumpli, hagyma volt csak a kamrájában.
– Csak két hetet kell kibírnunk Tücsök! –, simogatta meg a kiskutya fejét az asszony. – Akkor aztán megkapom a pénzt, megveszem neked a boltban a legnagyobb kolbászt, meg kenyeret, tejet veszünk! Húst is sütünk! Csak két hetet kell várnunk –, ezt ismételgette.
De ettől még nagyobb baj is volt. A tűzifa! Volt ugyan fája a hátsó fészerben, de túl nagyok, fel kellett volna vágni őket. A szomszéd fiatalember szokta neki megtenni, most is utazása előtt hasogatott is neki jócskán, de valahogy rosszul mérték fel a mennyiséget, vagy rosszul osztotta be, mert arra döbbent rá, hogy hirtelen az is nagyon kevés lett.
– Most jól nézünk ki Tücsök – mondta nevetve a kutyának. –De csak két hét és a szomszéd Józsi gyerek is haza jön. Lesz fa és jön a postás is! Addig beosztom valahogy, talán csak minden másnap kellene megrakni a kályhát és a parázson megsütni minden nap egy krumplit és kitart két hétig! Szégyellte magának is bevallani, hogy milyen jól esik neki, amikor a kutya este beállít egy-egy leesett falattal a vásárból.
Kölcsönkérésről szó sem lehetett, nem is volt kitől, rokonai már mind meghaltak, hiszen ő maga is már nyolcvan éves volt. A környékbeli öregek is már mind a temetőben, vagy a gyerekeikhez költöztek, s házaik helyén üzemek, raktárak létesültek.
Nagyon hideg napok jöttek, éjszaka vad szelek korbácsolták a kopasz fákat, a lucfenyők jajgatva hajladoztak a sötétben, vén diófa ágai csontujjaival kopogtatta a háztetőt.
Tücsök szorgalmasan járt a vásárba, sokszor belerúgtak, bottal sóztak a hátára, de néhány jószívű ember csúsztatott neki egy-két falatot a műanyag asztalok alatt.
Egyik nap nagyon szerencsés volt, egy egész perecet sikerült neki elcsennie egy asztalnál. Sebesen szedte a lábát a sötétben hazafelé, amikor az egyik utcasarkon hirtelen egy hurok feszült a nyakára. Annyira megijedt, hogy a perec kiesett a szájából.
– Megvagy nyavalyás! Lopni járunk a vásárba, perecet meg kolbászt?- Tücsök látta, hogy a hurok másik vége egy ritka fogú, bajuszos ember kezében van.
– Többet nem fogsz lopni járni, én garantálom! – vicsorította az ember és megtaszította a kutyát. – Lódulj a cimboráid közé! – és Tücsök egy sötét furgon hátsó részében találta magát további három kutya között.
Az autó a városszéli telephelyre vitte a kutyákat, ahol ketrecekbe kerültek.
– Ez a kutya egész éjjel ugatott, felverte az egész telepet, borzasztó éjszaka volt miatta – panaszkodott reggel az egyik gondozó Tücsökre mutatva. Tücsök idegesen járt-kelt a ketrecében, minden rést megszimatolt, megkapart, szabadulást keresett. A délután folyamán a ritka fogú, bajuszos ember hangját hallotta.
– Jó lesz ez a kutya magának, úgy ugat, hogy a farkasok világgá mennek tőle, megvédi a birkáit az biztos!
Tücsök a hang irányába nézett, feje fölött egy hatalmas embert látott, olyan magasat, amilyent életében még soha. Birkaszőr gallérú bekecs volt rajta, hatalmas fején göndör fürtjeit a szél cibálta.
– Jó, ne, bánom – mondta kurtán. Tücsök nem sokára egy birkaszállító teherautó rácsos platójára került.
– Aztán jól viselkedjél! Szólt a teherautó után a ritka fogú. A kocsi kifele indult a városból. Már esteledni kezdett, amikor eleredt az eső, de mindjárt meg is fagyott. Az autók csúszkálni kezdtek, majd a sor elején haladó személyautó hirtelen megpördült, s keresztbe állt az úton. A birkaszállító teherautó is kénytelen volt megállni. Tücsök a rácsokat feszegetve talált egy rést, ahol sovány kis testét kipréselve ki tudott ugrani a jeges útpadkára. A sötétben senki sem vette észre, futott visszafelé a város irányába. Hosszú órákon át futott, éhes volt, hiszen egész nap nem evett, de inkább szomjazott, azonban a tócsákat mind jégpáncél borította. A szüntelen esőben végre elérte a város határát, s egy kis ligethez ért. Egy pad alatt kis csomó száraz falevelet talált, ide vackolta be magát pihenni. Hajnali koránkelők léptei ébresztették, kibújt a falevelek közül és futni kezdett. Csak az ösztöneire tudta bízni magát, teljesen ismeretlen vidéken járt. Csinosra fésült, pórázon sétáltatott ebek vicsorítottak rá, öregurak botjaikat rázták felé, amikor az utcán elrohant mellettük. Fékcsikorgások, kiabálások kísérték az utcai átkeléseit. Fejét, orrát az útra szegezve kereste az ismerős szagokat. Már délután volt, amikor a szél mintha ismerős illatokat sodort volna felé. Neki iramodott abba az irányba, ezért nem vette észre a kanyarodó motorost. A motor nagyot taszított rajta, s a kutya néhány métert repülve egy bokor alá esett. A motoros csak egyik lábát tette le egy pillanatra a földre, majd szitkozódva tovább haladt.
Tücsök néhány percig feküdt a bokor alatt, majd lassan felállt. Feje szédült egy kicsit, oldala is fájt, de határozottan érezte az ismerős illatot és elindult irányába. Nem tévedett. Nem sokára a karácsonyi vásár fényeit pillantotta meg. Óvatosan közeledett a házikók, sátrak felé, s inkább az est sötétjében maradva figyelt. Egy darabig topogott, szimatolt, az éhség is egyre jobban kínozta, ezért erőt vett magán és egy sátor felé osont. Két sátorlap közé fejét bedugva visszahőkölt. A sátorlap másik oldalán egy pöttöm kislány nézett vele farkasszemet. Egy darabig csak nézték egymást, majd a kislány lassan a zsebébe nyúlt, s egy kis mézeskalács szívet vett ki onnan és a kutya felé nyújtotta. A kutya első fogaival óvatosan elvette és sarkon fordulva rohanni kezdett a sötét utcák felé.
Az eső még mindig esett, szőre ázott csomókban állt össze, s a víz jégcsapokká állt össze a végeken. Később egyre jobban kezdett fájni az oldala, szédült is, már egyre lassabban futott. Végre a házhoz ért, nehézkesen átpréselte magát a kapu alatt és futott boldogan a tornác felé. A bejárati ajtón halkan kaparászott, várt egy kicsit majd újra kapart egy kicsit, utána fogta magát két lábra állt, mancsával rácsapott a kilincsre és betaszította az ajtót. Már bent is volt a hideg előszobában. A szoba ajtót is kapargatta, de nem hallotta az ismerős lépteket. Újból rácsapott a kilincsre és betaszította az ajtót. A szobában sötét volt. Az utcai lámpák bevilágítottak annyira, hogy lássa, a gazdája az asztalnál ül, fejét az asztalon nyugvó kezeire hajtja. Körülötte csonkig égett gyertyák, kis dobozban karácsonyfa díszek. A kutya örömmel, farkcsóválással szaladt felé. Azt nem értette, miért nem nyújtja a gazdi kezét, hogy belepottyantsa kincsét, a kis mézeskalács szívecskét, ezért óvatosan az orrával megbökögette az asszony lábát. Az nem mozdult. A kiskutya ezután a másik oldalára szaladt, s ott is gyengéden megböködte orrával az asszonyt. Erre sem volt semmi válasz. Ekkor visszajött az előző oldalra, a kis szívet letette a padlóra. Ezután bemászott az asztal alá, fáradt, lucskos, meggyötört kis testével lekuporodott az asszony kihűlt papucsára. Hosszú ideig didergett, érezte az oldala, feje lüktetését, majd könnyű szédület fogta el és elaludt.
A nyitott ajtókon a jeges szél többször is belovagolt, körbejárta a szobát, majd kiviharzott. Az éjszaka folyamán elkezdett esni a hó, olyan csendben, hogy senki sem vette észre. Reggelre vastag hótakaró borított mindent, nagy csend borult a tájra.
A postás délelőtt jött, benyitotta a rossz fakaput, elsőként lépdelt a friss hólepelben a tornác felé. Meglepődve látta az előszoba nyitott ajtaját. Belépett a jéghideg terembe, s onnan a kitárt ajtón át a szobába nézett. A hó az ablakokon át teljesen bevilágította, s a fényárban két ártatlan lélek aludta örök álmát, előttük a padlón egy kis mézeskalács szívecske feküdt.
Author: Zsoldos Árpád és Adrienn
Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség. Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak minél több és minél színvonalasabb megszólalási, megjelenési lehetőséget teremtsünk. A cél elérése érdekében készítjük rádióműsorainkat, hangzó és nyomtatott kiadványainkat, elektronikus köteteinket és galériáinkat. Szerzőinknek segítünk kötetük kiadásában, a teljes kiadási folyamatot elvégezzük nyomdai és értékesítő partnereink segítségével. Rendszeresen írunk ki irodalmi pályázatokat és nagy hangsúlyt fektetünk a közösség személyes találkozására is, ezért szervezzük felolvasóestjeinket, nyári táborunkat, születésnapi rendezvényünket. Vállaljuk irodalmi és kulturális események, szavalóversenyek, könyvbemutatók megszervezését és lebonyolítását is. Nyitott közösségként mindig várjuk új alkotók (írók, költők, képzőművészek, előadók) jelentkezését is. Elérhetőségeink: ímélcímek: zsoldos.adrienn@irodalmiradio.hu; zsoldos.arpad@irodalmiradio.hu; telefon: 70/616-7583; 70/616-8684 2019-ben a Médiapiac című szakmai lapban jelent meg rólunk egy cikk Sárközi László tollából: http://www.mediapiac.com/mediapiac/Meltokeppen-es-minosegben/114251/ English version: The editors, led by the husband-and-wife team of Árpád and Adrienn Zsoldos, have been championing contemporary Hungarian authors for 22 years. In addition to their radio programmes, they also publish audio books, e-books, anthologies and self-published works. They arrange book readings, book launches and literature workshops, and they regularly hold competitions too. It is an open community that anyone who writes literature in Hungarian can join.
