A javas emberek megint ott voltak. Körbevették az ágyat és furcsábbnál furcsább átkokat mormolva próbálták elijeszteni a gonoszt, vagy legalábbis valami nagyon hasonlót tettek. Úgy hadonásztak a szobában, mint a régi boszorkányok, akik szárított zsályából készített füstölőikkel próbálják elijeszteni a gonosz szellemeket. Folyamatos sugdolózásuk és érthetetlen mormogásuk kis papírkötegeiket bámulva, leginkább úgy festett, mintha próbáltak volna megoldani egy kegyetlen matek feladatot. Úgy tűnt ez azonban most nekik sem akar sikerülni. Nem is baj, majd akad valaki más, aki megoldja.
Rudi oldalra fordította a fejét. Az éjjeliszekrény furcsa mód nem a szokásos hétköznapi szürkeségre, rozsdás szekrénykére és szellemfestékére emlékeztetett. A színek minden pompájában villódzott. Furcsa. Az egész olyan homályos volt. Kinyújtotta a kezét és elérte az egyik fényes valamit. Egy apró doboz volt. Volt benne valami nehéz. Nem tudta megtartani, és kiesett a kezéből. Fülei csak késve hallották meg a reccsenést, ahogy a valami földet ért. S a hang is olyan volt, mintha három háztömbbel arrébbról érkezett volna.
Egy remegő kéz lassan felemelte a színes valamit és visszatette az éjjeliszekrényre. Lassan visszatette hősünk kezét az ágyra és megsimogatta.
- Csak a szél volt. Aludj nyugodtan. – hallotta nagymamája hangját.
Elaludt. Álomország most másképp festett. Olyan volt, mint nagyiék háza még régebben. Kint ült a tornácon és figyelte, ahogy megy le a nap. Az eget vörösre festették a nap utolsó sugarai.
- Rudi! Vacsora! – kiáltott ki a házból anyukája.
Hősünk lassan összeszedte magát, és mikor a nap teljesen eltűnt, nagymama feltűnt a ház sarkánál. Egy csokor zsálya volt a kezében.
- Mi bánt? – kérdezte a tornácra érve.
- – mondta Rudi.
- Nem hiszem.
- Láttam valami furcsát és anya szerint badarság. De én akkor is biztos vagyok benne, hogy láttam. – mondta makacsul Rudi.
- És mi volt az.
- Reggel, mikor elindultunk otthonról, még minden párás volt. Mikor elindultunk az autóval láttam, hogy a víz felröppen a virágokról. Olyan volt, mintha egy kis szárnyas alak repült volna előtte. De anya szerint ez badarság.
- Szerintem nem az. Én is láttam már ilyet máskor. Hasonlított a kis szoborkára, amit nagyapádtól kaptál?
- Igen, de nem láttam rendesen. – mondta szomorúan Rudi.
- Gyere, menjünk enni, majd később megvitatjuk.
Author: Tóth Zoltán
Tóth Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője. Kereső vagyok. Keresem azokat az apró részleteket, amik bármely művet elgondolkodtatóvá tesznek. Azokat az apró mozzanatokat, gondolatokat, helyzeteket, találkozásokat és megoldásokat keresem, amelyek napokkal, hetekkel, hónapokkal, évtizedekkel egy mű elolvasása után azt a bizonyos „Aha!” felismerést keltik. Tisztelem azokat, akik zsigerből képesek ilyen műveket írni és becsülöm azokat, akik törekszenek erre. Ezzel próbálkozom én is. Gyakran a leglehetetlenebb élethelyzetekben engedem a gondolatoknak, hogy szabadon cikázzanak, alkossanak és mozizzanak. S a leglehetetlenebb helyzetekben alkotott gondolathalmazok teremtik meg a legérdekesebb meséket. A történeteket a végtelenről. Így meséltem régen és így mesélek ma is, kedvtelésből, hobbiból, a történeteket kérésre és a meséket, mert el akarják mondani magukat. Ez vagyok én, egy kis mese, egy kis valóság, egy kis álmodozás. Tóth Zoltán vagyok, mesemondó, történetíró, álmodozó.
