Theodor

Theodor orrával böködve ébresztette Rudit.

  • Menni, tovább. Siet! – mondta
  • Miért?
  • Félelem, gonosz dolgok.

Rudi egy pillanatra összerezzent. „Milyen gonosz dolgoktól félhet Theodor. Talán azok jönnek, akik levágták a szarvát?”

  • Mutasd az utat.

Hosszú-hosszú órák múlva, a kanyargó folyót követve eljutottak egy hatalmas barlanghoz. Theodor nem nagyon akaródzott megállni, de Rudi nagyon fáradt volt. „Csak egy kicsit.” – kérlelte az egyszarvút. Végül Theodor belement és lepihentek a barlang előtt. Sajnos nem pihenhettek sokáig, mert eleredt az eső. Apró cseppekben esett, de oly kitartóan, hogy a lassan befelé kúszó hideg egészen a barlang sötét belsejéig zavarta őket. Ott aztán leültek a sziklák lábához és vártak. Álomba is szenderültek volna, ha nem hallanak hirtelen furcsa hangokat. A barlang nagyobb lehetett, mint elsőre gondolták, mert valahonnan a sötét mélységeiből hallatszott az egyre erősödő nyöszörgés. Szemeik lassan hozzászoktak már a sötétséghez, így Rudi kicsit körülnézhetett. Talált is egy botot és néhány elszáradt növényt. A növényeket a bot ágas-bogas vége köré tekerte, majd a barlang oldalához támasztotta művét. Keresett két követ, amelyet gyors egymáshoz ütögetésekkel sikerült rábírnia, hogy szikrákat eregessenek. Mikor ezek a szikrák rátaláltak a boton a száraz növényekre, azok azonnal fellobbantak. Rudi nagyon boldognak látszott. Még soha sikerült neki így tüzet gyújtani.

Magasba emelte a botot, mint egy trófeát és intett Theodornak, hogy kövesse. Megindultak a barlang mélye felé. A padlót egyre érdesebb kövek borították, a falak pedig egyre nedvesebbek lettek. Valahonnan a távolból vízcsöpögést hallottak. A nyöszörgés egyre hangosabb lett. Nem sokára rátaláltak egy hatalmas sziklára, amely a barlang közepén állt. Theodor nem akart közelebb menni hozzá, de Rudi bátor volt. Óvatosan körbesétálta és a túloldalra érve igencsak meglepődött, mikor kiderült, hogy a szikla nem is egy szikla, hanem egy hatalmas troll, aki egy kisebb kövön ücsörög és a lábát fogdosva nyöszörög. Annyira le volt foglalva, hogy észre sem vette a vendégeket. Rudi fáklyájának fénye lassan érte el az öreg troll szemeit, hiszen annak rettentően vastag szemhéja vastag kőből lett valaha kifaragva. Aztán mégis észrevette a fényt és hatalmasra nyitotta szürke szemeit. Annyira meglepődött, hogy egy kisfiút lát maga előtt, hogy ijedtében hátrahőkölt és leesett a kőről. Rudi azonnal odaszaladt, hogy felsegítse, de ez lehetetlennek bizonyult, hiszen a kőtroll annyit nyomhatott, mint az egész hegy, amelynek a gyomrában éppen voltak.

De a troll összeszedte magát és gyorsan felült, ám abban a pillanatban, hogy visszanyerte egyensúlyát azonnal jajgatni kezdett. Hatalmas görbe lábát fogdosva jajgatott és nyöszörgött. Rudi megvilágította a troll lábát és észrevette, hogy egy aprócska virág nő a talpából. Óvatosan kikapargatta a virág gyökereit a hatalmas ráncos kőtalpból, és óvatosan a bal tenyerébe zárta az aprócska növényt.

A troll fájdalma elillant. Feltápászkodott és hálálkodni kezdett Rudinak és Theodornak, hogy segítettek neki.

  • Köszönöm nektek ismeretlen barátaim, hogy segítettetek. Olyan fájdalmaim voltak, amelyeket el sem tudnátok képzelni… de mit is mondtatok kik vagytok, és honnan jöttök? – váltott gyorsan témát a hirtelen gyanakvóvá vált troll.
  • Nem mondtuk még. – válaszolt Rudi.
  • Várjatok, ebben jó vagyok, had találjam ki. Az egyszarvú szerintem a Szuette-völgyből való. Igazam van?
  • Napföldről jöttem. – mondta Theodor.
  • Egyre megy, szomszédos területek.
  • Ezer esztendeje voltak szomszéd.
  • Olyan rég óta nem jártam volna arra? – csodálkozott el a troll. – És te fiam, te biztosan a Magor szigetekről jössz.
  • Nem, Európából.
  • Európából? Az valami új ország? Sose hallottam még róla. Gyere csak közelebb, hadd lássalak jobban! – kérte hunyorogva. Rudi pedig közelebb ment. Az öreg kőóriás tüzetesen végignézte a fiút, lábujjaitól a feje búbjáig. Mikor óvatosan félretolta a barlang párájában benedvesedett fürtöket, meglátta Rudi füleit. Rémületében nagyot ugrott hátra, beverve ezzel hatalmas fejét az alacsony plafonba. A hegy megremegett felettük, de néhány apró porszemen kívül semmi nem mozdult.
  • Te…, te egy. – kezdte a vénség. – Te egy ember vagy! – nyögte ki végül.
  • Európából. – mondta értetlenül Rudi.
  • De emberek nem léteznek, mármint nem látott már embert senki a kőidők óta. Miért vagy itt? El fogsz varázsolni? Bántani akarsz? Miért mentettél meg a gyilkos növénytől?
  • Nem akarlak bántani. – rázta meg a fejét mosolyogva. – Hogyhogy nem láttál még embert? Hát nem él itt rajtam kívül egy sem?
  • Nem, rólatok csak a régi embermesékben írnak. Azt mondják hatalmas varázserőtök van, annak ellenére, hogy milyen aprók vagytok. A mesék szerint réges-rég az ősi királyok kötöttek szövetséget az emberekkel, hogy együtt elűzzék a gonoszt. Biztos ezért jöttél most is. Segíteni fogsz nekünk igaz? – izgatottságában a troll felpattant és ismét beverte a fejét a plafonba. Ám ezúttal a plafon megrepedt a fejük felett és a barlangot ellepte a por. Rudi nem látott semmit. Hiába próbálta kitapogatni a trollt vagy Theodort, nem ért el senkit. Valami a vállára esett. Lassan minden elsötétült körülötte, az utolsó amire emlékszik, hogy valami durva a dereka köré tekeredik és Theodor kiáltása töri meg a robajt: „Kövesd a hangom!”
Tóth Zoltán
Author: Tóth Zoltán

Tóth Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője.Kereső vagyok. Keresem azokat az apró részleteket, amik bármely művet elgondolkodtatóvá tesznek. Azokat az apró mozzanatokat, gondolatokat, helyzeteket, találkozásokat és megoldásokat keresem, amelyek napokkal, hetekkel, hónapokkal, évtizedekkel egy mű elolvasása után azt a bizonyos „Aha!” felismerést keltik. Tisztelem azokat, akik zsigerből képesek ilyen műveket írni és becsülöm azokat, akik törekszenek erre. Ezzel próbálkozom én is. Gyakran a leglehetetlenebb élethelyzetekben engedem a gondolatoknak, hogy szabadon cikázzanak, alkossanak és mozizzanak. S a leglehetetlenebb helyzetekben alkotott gondolathalmazok teremtik meg a legérdekesebb meséket. A történeteket a végtelenről. Így meséltem régen és így mesélek ma is, kedvtelésből, hobbiból, a történeteket kérésre és a meséket, mert el akarják mondani magukat. Ez vagyok én, egy kis mese, egy kis valóság, egy kis álmodozás. Tóth Zoltán vagyok, mesemondó, történetíró, álmodozó.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Csak gyakorlás

Ilyenek voltunk   Amikor kigyúlnak az éji fények, nézem csillagodat az ég ablakán, s visszaidézem a régi meséket, akkor nem kínoz oly’ nagyon a magány.

Teljes bejegyzés »

Az új vezetők

Az új vezetők Az előző részek tartalmából: Ketyeg az óra, közeledik az Idő. Hogy áll az Akvarista Blokk szénája? Utódlás tekintetében remekül: masszív, megbízható új

Teljes bejegyzés »

Nekem a világ

Gyermekkoromban, a nagyszüleim kertjének biztonságában el sem tudtam képzelni, hogy ezenkívül is létezhet valami a világon. Bármi más, ami fontos lenne. Persze gyerekként fogalmam sem

Teljes bejegyzés »
Versek
Kovács Gergely

Kovács Gergely: Hűség

A szeme előtt megszülető, A keze alatt nevelkedő, A mindig éberen alvó, A szóra megnyugvó. A szobájába kéredzkedő, A melléje heveredő, A tenyeréből étkező, A

Teljes bejegyzés »