Eredményhirdető cikksorozatunk harmadik részében azokat a 18 év alatti fiatalokat és alkotásaikat mutatjuk be, akik meseírásban jeleskedtek pályázatunkon.
A rendezvényen ebben a kategóriában oklevelet vettek át: Cseresznyés Panna, Fórizs Lili, Juhász Hanna, Kiss Gergely, Lukács Anna Natália.
A helyezettek pedig:
1. Péntek Kamilla: Az ötvenedik vaskorong
2. Lugosi Csenge Anna: Hegedű a tölgyek alatt
3. Dovák Szonja: Gomb első éjszakája
A rendezvényen megjelent sikeresen szerepelt és helyezett 18 év alatti meseírók
A kategória további sikeresen szerepelt alkotói: Baka Liliána, Beke Virág, Bodnár Milán, Harrer Vivien, Dittrich Hanna, Ézsiás Zsófia, Hajnal Bence, Havas Flávió, Király Panna, Mihályi Richárd, Morvai Dávid, Nagy Fanni, Reider Emma, Szilágyi Ákos, Tadler Fanni, Utasi Abigél Kincső
A rendezvényen az első három helyezett alkotása hangzott el:
Dovák Szonja: Gomb első éjszakája
Telihold volt. Szikrázott a hó, ahol a Hold fénye rávetült. Egy hóember állt az udvaron, még nappal építette Peti a testvéreivel. Kilenc fekete kőgombjáról nevezték el, Gombnak. Hirtelen egy hideg fuvallat söpört végig az utcán. Éjfélt ütött a toronyban az óra. S ekkor a hóember pislantott egyet.
Arra ébredt, hogy valamije fáj. Egy szőrös kis állat ráncigálta az orrát. Még egy rántás és a tolvaj eltűnt a sötétben, becses zsákmányával együtt. Gomb elindult utána, de az állatka gyors volt, befordult a sarkon és elillant. Így aztán hóemberünk találomra elindult valamerre.
Egy sárga épület előtt meglátott valakit, aki nagyon hasonlított rá. Ám az a valaki meg sem mozdult. Már éppen tovább akart menni, amikor az idegen megszólalt.
– Hát veled meg mi történt? Mármint az orroddal – tette hozzá, látva Gomb értetlen arcát.
– Ellopták – válaszolta egyszerűen.
– Oh – csillant fel a szeme az idegennek. – Akkor te egy áldozat vagy!
– Egy micsoda? – érdeklődött tágra nyílt szemmel Gomb.
– Áldozat. Tudod én itt ébredtem fel a könyvtár előtt – mutatott a sárga épületre. – Minden nap elolvasom azokat az oldalakat, ahol nyitva felejtették a könyveket az ablak melletti asztalokon. Az egyikben egy detektív magyarázta el, hogyan kell elkapni a bűnözőket – mesélte lelkesen az ismeretlen.
– Akkor segítesz visszaszerezni az orromat? – kérdezte felvillanyozódva Gomb.
– Persze, de mondd csak, hogy hívnak?
– Gombnak. És téged?
– Könyvtáros Kelemennek. De szólíts csak nyugodtan a keresztnevemen!
– Rendben, Kelemen! Hol kezdjük a keresést?
– Először is visszamegyünk a tetthelyre, és nyomokat keresünk – mondta határozottan Kelemen.
Útközben Gomb elmesélte, amire emlékezett. Ugyanúgy találtak mindent, mint ahogy Gomb elbeszélte. Rögtön keresni is kezdtek minden, a tolvajra utaló nyomot. Nemsokára Kelemen észre is vett valamit a hóban.
– A nyomok alapján könnyű kis állat lehetett. Látod? Alig rajzolódnak ki a lábnyomai a havon – mutatta.
– Akkor most kövessük! – kiáltott fel boldogan Gomb és örült, hogy végre valamire ő jött rá.
Így is lett. Szótlanul ballagtak egymás mellett, mikor hangos viháncolásra lettek figyelmesek.
– Te vagy a fogó!
– Most már te!
És a következő pillanatban, két feleakkora hóember fékezett le előttük, mint ők. Először döbbenten meredtek Gomb arcára. Ám a következő pillanatban kiszakadt belőlük a nevetés. Gomb zavartan megtapogatta az orra hűlt helyét. Ettől még jobban rázendítettek.
– Dere, Dara! Máshol játszatok! – szólt rájuk Kelemen.
Azok kuncogva engedelmeskedtek. Még búcsúzóul megdobták őket egy-egy hógolyóval, aztán tovább görögtek. Kacagásuk még sokáig hallatszott.
– Ne vedd a szívedre! Ők az ikrek. Engem könyvmolynak csúfolnak. Egyébként is ne szomorkodj, nemsokára megtaláljuk az orrod – vigasztalta Kelemen Gombot.
– Te mióta élsz, hogy ilyen okos vagy? – kérdezte szipogva Gomb.
– Pontosan egy hete. Azóta mindent megnéztem – válaszolta Kelemen. – De tudod mit? Mutatok neked egy jó helyet!
– És az orrommal mi lesz?
– Majd visszajövünk ide. Egyébként is itt van két saroknyira, ne aggódj!
– Jó csak siessünk – egyezett bele a kitérőbe Gomb.
Sietve elindult Kelemen után. Ahogy a második sarkon befordultak, furcsa látvány tárult a szemük elé. Egy bajszos hóember szántott a jégkunyhója előtt. Amint észrevette Gombot és Kelement félbehagyta munkáját. Odaintette őket magához.
– Hová, hová Kelemen fiam? – kérdezte reszelős hangján.
– Csak a piacot mutatom meg a barátomnak- válaszolt Kelemen.
– Még nem volt szerencsénk- nyújtotta kezét Gomb felé az idős szántóvető. – Kajsza-bajszi vagyok – rázta meg a feléje nyújtott bumfordi praclit mosolyogva.
– Engem Gombnak hívnak – mutatkozott be félénken, majd habozva hozzátette- és ma születtem.
– Akkor majd nézz be néha hozzám! Nehéz már nekem a hóeke! De hát megéri! Két nap múlva már lehet is szedni a jégvirágot. Kelemen is vett tőlem. Igaz-e, fiam?
– Igen. Szépen mutatnak a könyvtár ablakán. De most már mennünk kell! Gomb még szinte semmit sem látott a világból – húzta magával Kelemen az álmélkodó Gombot.
– Akkor jó városnézést nektek! – intett búcsút az öreg, és újra nekigyürkőzött a munkának.
Kajsza-bajszi kunyhója mögött húzódott a piac. Ahol nappal emberek árultak, ott éjszaka hóemberek kínálták portékáikat. Egy hokedlin üldögélő hóanyóka hóvirágait ajánlgatta az arra járóknak. Fogyott is belőlük szép számmal. Az első pultnál az állatbarátok válogathattak kedvükre a hósármányok, a havasi hófajdok, a jégmadarak, és hóbaglyok közül. A madarak mellett még egy kis hópárduc is szunyókált.
– Ha egy hóhányó fosztogató meglátja ezt a fenevadat, meg sem áll a falu határáig!- dicsérte portékáját a hókupec.
Utánuk a zöldséges következett. Óriási jégveremből hozták ki ládaszámra a jégsalátát és jégcsapretket. Egy díszes külsejű hómatróna jégkristályt árult. Megcsodálták csillogó portékáit, majd tovább indultak. Gomb hirtelen megtorpant. Azt hitte, hogy egy lovag áll előtte, pedig csak egy jégpáncélt látott meg a régiségkereskedő boltja elé kirakva. Nevetve indultak tovább. Végre elérték uticéljukat, az édességárus standját.
Kelemen odalépett az eladóhoz, egy köpcös idősödő hóemberhez, akinek egy kimustrált cilinder billegett a fején.
– Mit adhatok, kérem szépen? Jégkását, hófagylaltot, jégcsapnyalókát?
– Két jégkását kérek – mondta Kelemen.
– Adom – biccentett az öregúr, majd megfordult, hogy kiszedje Gombék adagját.
A jégkásától jobbkedvre derülve tovább folytatták a nyomozást. A nyomok egy öreg tölgyfához vezettek. Szemmagasságban volt rajta egy odú. Az odúban mozgott valami… Gomb és Kelemen halkan odaosontak a fához. Bekukkantottak. Amit bent láttak attól tátva maradt a szájuk. Egy csöpp mókus ült bent a vackán és éppen nyitotta ki a száját, hogy beleharapjon Gomb orrába.
– Állj! – Kiáltotta a répa tulajdonosan.
Szegény kis teremtés úgy megijedt, hogy elejtette a répát. Aztán csak pislogott rémülten.
– Az az én orrom – tette hozzá enyhébben Gomb. – Idáig eljöttünk érte, úgyhogy légyszíves add vissza!
– Elnézést kérek, én azt hittem, az aranyos gyerekek tettek ki nekem egy kis élelmet. Tetszik tudni én készültem a télre, csak… csak… már nem találom a raktáramat – pityeredett el a kismókus. – De én éppenséggel visszaadhatom – nyújtotta Gomb felé a répát.
– Köszönöm. – fogta meg hálásan Gomb. Aztán megfordult és elindult haza. De közben még mindig az orrát nézegette áhítattal.
– Még egyszer köszönjük – biccentett Kelemen, majd követte barátját.
– Tudod – kezdte Kelemen, mikor beérte Gombot, – én azért sajnálom ezt a kismókust.
– Miért? – kérdezte szórakozottan Gomb még mindig a becses répát nézegetve.
– Ilyen hidegben élelem nélkül!? Én nem cserélnék vele!
– Miért nem megy el jégkását enni? – torpant meg Gomb.
– Attól még jobban fázna.
– Akkor talán… – kezdte Gomb. Látszott rajta, hogy két döntés között őrlődik. – Akkor várj meg itt! – és elsietett a tölgy irányába.
Hideg csípős január reggelre ébredt Peti. Metsző szél fújt kint, hajladoztak a csupasz fák. Felült az ágyában. Majd kinézett az ablakon. Kintről egy orrtalan hóember mosolygott rá.
Lugosi Csenge Anna: Hegedű a tölgyek alatt
A bácsi jó ideje magányos volt már. Két fia rég elköltözött mellőle, családot alapítottak, tőle messze éltek. Éppen nyugdíjba vonult asztalos munkájából, mikor elvesztette szeretett feleségét is, ennek már majdnem nyolc éve.
Az elmúlt időkön töprengett mindig a padon ülve, a nagy tölgyfák alatt. Az erdőben egy poros kis út futott zöld, virágok borította gyeppel, mindkét oldalon vastag, öreg tölgyek szegélyezték. Ott üldögélt minden délután egy kis ideig. Végigment a fasoron, majd vissza a támlás padra. Még mindketten fiatalok voltak és boldogok, mikor megismerkedtek, egymásra találtak itt, a keskeny kis erdei sétányon, amely fölé tavasztól őszig borult a fák koronája. Milyen régen volt! Lovas kocsik is jártak akkor erre, felverték a port a padokon ülő párocskákra, s zörgő zötykölődésük hallatára felrebbentek a galambok, rigók, verebek és harkályok. Hajnaltájt, mikor az első napsugarak behatoltak a védelmező ágak smaragd lombjai között, s a narancsos fényben úszó alkonyidőben is őzek rohantak el az első, és utolsó sétálók halk beszélgetésének szavára. Őszi hajnalokon, s alkonyokon még a padocskák melletti, barátságos fényű lámpák sem tudták eloszlatni a gomolygó, sűrű ködöt, a fanyar illatú, színes levelekkel borított föld leheletét. Milyen sokszor sétáltak erre a gyerekekkel! Akkor még ő is fel tudott mászni a tölgyekre a fennakadt pöttyös labdáért, s a felesége is szívesen labdázott Lapuval, a Jack Russel terrierrel.
Akkor még minden szép, és jó volt. Sokan kirándultak ide. Mostanság azonban csak ő volt ott minden délután. Ő, a szél, a madarak és a tölgyfák. Csak néha űzte el a vadakat néhány rallyzni vágyó, száguldó motoros, láncfűrész berregése vagy távoli puskadörrenés. Minden kihaltnak tűnt a múlthoz képest. Egyre haltak ki a tölgyek is. Holnap vágják ki a harmadikat az évben, az egyik legnagyobbat. Tavasz volt, és az életnek hangja, illata, íze és képe volt. Kirobbantak a rügyek, nyüzsögtek a hangyák és a virágajkakon csüngő méhek. Fuvolázott a szél, dúdoltak a fák, ütemre lélegzett a föld, nászdalt énekeltek a békák és zenéltek a madarak is. A bácsinak szinte fájt ez a muzsika. Magányos volt és öreg, nem odaillőnek érezte magát, úgy gondolta, csak ő nem való a képbe, ahol minden éled és boldog. Sóhajtott és felállt. Botjával elcsoszogott a hatalmas tölgyig, ami a holnapi kivágásra várt. Oldalán ott vöröslött az élénk színű jelölő pötty. Megsimogatta a fát, rátette a kezét, búcsúzóul átölelte. Biztos volt benne, hogy utoljára látja. A tölgy olyan volt, mint ő. Öreg, de legalább nem magányos. Ameddig élt, más fák vették körül és mókusok, madarak is. Annyi mindent láthatott! Fiókákat, rókákat, rejtett titkokat, amiket csak a lombok ismernek…
A bácsi hazament. Lefeküdt a nagy, egymagának túlságosan is nagy ágyra. Éjszaka álmot látott. A felesége állt a tölgyes úton, egy lámpa mellett, megfiatalodva és mosolyogva. Ó, milyen régen is álmodott vele! Ha nem lettek volna fényképei róla, már egészen megfakult volna a fiatalkori kép az emlékezetében. Vidámnak tűnt, csak akkor komorult el az arca, mikor látta, hogy Ő milyen szomorú, s ekkor hirtelen tölgyfává, majd egy szépen faragott, kis hegedűvé változott.
Korán kelt, kiment a tölgyfás útra. Éppen idejében érkezett, hogy elérje a fűrészes gyilkosokat. Az ősz, idős bácsi megkérte őket, hogy ha már kivágják a pompás fát, adjanak neki egy darabot a belőle. Éppen a fa szívét. A munkások nem ellenkeztek.
Az öreg otthon kivitte a régi műhelybe, az asztalra tette. Elment beszerezni a szükséges, hiányzó anyagokat és szerszámokat, s dolgozni kezdett.
Több sikertelen próbálkozás után sikerült egy egyszerű szépségű, kezdetleges hegedűt készítenie vonóval, a hangszer testén két, szépen faragott tölgyfalevéllel.
Sosem tanult hegedülni. Most mégis kiment a sétányra, leült a padra, behunyta a szemét és játszani kezdett. Abban a muzsikában benne volt az ő összes öröme, fájdalma, s benne volt az egykori tölgyfa éneke. A hangszerből kiáramló hangok között bujkált a szél, ahogy suhant a fűszálakon, az ágak között; benne volt a tilinkózó madarak, a kopogó esőcseppek, és a csendülő patak hangja, nyüzsgő bogarak lágy duruzsolása, a táncoló lepkék ellibbenő szárnyának halk suhogása.
Benne hallatszott, ahogy a tölgyeken ugráltak a mókusok, ahogy sírt az őzgida, mikor nem találta édesanyját, s benne volt a megroppanó tojásokból előtörő, csipogó dallam. A hegedű, a bácsi kezében AZ ERDŐ volt. Az erdő, mely körülölelte a tölgyes utat, és átszőtte az ő egész életét.
Csak ült a hegedűjén játszva, míg fel nem bőgött egy elsuhanó motor…ami hirtelen lelassított, majd megállt a bácsi előtt, s csak sokára, sokára indult el újra.
Minden nap többen álltak meg a fasorokon, s egyre többen jöttek. Nevetgélő családok és összebújó párok jelentek meg a tölgyek között, hallgatták a hegedűt. Néha a bácsi könnyei ráhullottak a hegedűre, s ilyenkor mindenki vele könnyezett. Mikor mosolygott, a játszó gyerekek, s a kiránduló felnőttek is mosolyogtak.
Mire az erdőszéli gesztenyefák virágainak illata behatolt az erdei útra, újra olyan volt minden, mint régen. A kivágott tölgyek helyére újakat ültettek, az öreg, legnagyobb tölgy csemetéit.
A bácsi minden délután ott hegedült, de már nem szomorúan, s magányosan, mint néhány hónappal ezelőtt. Legnagyobb örömére a fiai is megjelentek a virágos füvön, a családjukkal. Egyre többször látogatták meg, unokái rajongó szeretettel gyűltek köré. Muzsikált nyáron is az árnyas lombok alatt, zenélt ősszel, a lehulló tölgyfalevelek dallamát, és a téli puha csendben, a hóesésben is hegedült. Valahányszor megszólaltatta a hangszert, mindig úgy érezte, hogy a felesége vele van és édes dalt énekel.
Évekkel később, egyszer, egy gyönyörű tavaszi napon nem jött a bácsi. És nem jött soha többé…
A tölgyes út ma nem zsúfolt, nem is néptelen. A vissza-visszatérő kirándulók egymásnak adják át a történetet a kedves öregúrról, aki fiatalkorában állítólag itt ismerkedett meg szeretett felségével, s aki mindig itt zenélt azon a padon, az erdőt szólaltatva meg saját maga készítette hegedűjén.
Néha, mikor feltámad a lágy szél, különös hangokat visz a hátán. Mintha egy hegedű gyönyörű melódiája szólalna meg, melybe egy távoli pár boldog nevetése szűrődik bele…
Péntek Kamilla: Az ötvenedik vaskorong
1930 karácsonyán kemény, hideg tél volt Miskolcon. A házak tetejéről jégcsapok lógtak le, az utcákat hó borította, és nagyon szenvedett az, aki éjszakára az utcán maradt. Az elkeseredett emberekben már semmi remény nem maradt, a legtöbbjük nyomorban, éhségben, hidegben élt, teljesen meggyötörten várták a karácsonyt, csak az tartotta életben őket, hogy karácsony estéjén az Isten biztosan jobban meghallja őket, és hátha segít.
A helyzet azonban nem oldódott meg, szenteste előtt egy héttel nagy járvány tört ki, főleg a gyerekek körében. A betegség fejfájással, gyengüléssel kezdődött, majd lázzal fejeződött be – általában a gyerek életével együtt.
Léna pont ezekben a napokban töltötte be a 30-at, de most nem volt ideje ezzel foglalkozni. Kovács úr segítőjeként mindig ott kellett lennie a doktor mellett, segíteni neki, ellátni a gyerekeket. Akiknek volt pénze, azok felkeresték a város orvosait, és be is mentek hozzájuk, akiknek meg nem volt, azok megálltak az ajtó előtt, és kérő, könyörgő szóval próbáltak „fizetni” gyermekük meggyógyításáért.
Léna legszívesebben az összes kis betegen segített volna, és tudta, hogy Kovács úr is, de még a pénzes családoknak is az ajtó előtt kellett várniuk, annyin voltak bent. Léna gyakran hallott hangos, keserves sírást, nyilván egy anya veszítette el a gyermekét. Kovács úr hiába mondta nekik, hogy úgyse férnek be, menjenek haza, hogy legalább meleg helyen legyen a beteg, de mindenki ott maradt, abban reménykedve, hogy talán még aznap sor kerül rá, vagy hogy a doktor úrnak megesik a szíve rajtuk, és pénz nélkül beengedi őket.
Léna éppen egy szőke kisfiút takart be, amikor Kovács úr lépett oda hozzá sápadt arccal.
– Elfogyott az orvosság. És a teafüvek is – mondta.
– Hogy? – Léna nem hitt a fülének. – Akkor most mi lesz?
– Nem tudom. Valahonnan pénzt kell szerezni, hogy vegyünk. Ingyen nem adnak, pénzünk pedig nincs elég.
– Kérjünk a kint váróktól, az ő gyereküknek is fog jutni belőle – tanácsolta az asszony.
– A kint állóknak nincs pénzük – csóválta a fejét Kovács úr. – Arra gondoltam, hogy elmehetnél Tóth úrhoz. Talán tud adni kölcsön.
– Nem hiszem.
– Egy próbát megér. Menj, siess!
Léna bólintott, nem akart nemet mondani Kovács úrnak, még ha tudta is, hogy Tóth úr nem ad kölcsön. Az a zsugori vasgyár tulajdonos előbb rombolná le a gyárát, minthogy kölcsönt adjon. De ha Kovács úr azt akarja, hogy menjen el, akkor ő elmegy.
Tóth úr vasgyára a város szélén volt, Lénának pedig gyalog kellett mennie. A szakadó hó eláztatta a kabátját, a földi latyak pedig a cipőjét. Útközben már azt hitte, hogy sosem ér oda, megfagy az úton, de amikor megpillantotta a magasba szökő kéményeket, megdobbant a szíve, erőt vett magán, és elvánszorgott az ajtóig. Benyitott. A munkások már elmentek, egyedül Tóth úr volt még ott, de már ő is indulófélben.
Léna elmesélte neki a borzasztó hírt, hogy nincs orvosság a sok beteg gyereknek, és hogy pénz sincs, amin lehetne venni. Elmondta, hogy Kovács doktor úr pénzt szeretne kölcsön kérni, amit becsület szavára vissza fog fizetni.
– Kérem uram, vészhelyzet van, már így is sok gyermek meghalt, vagy az elgyengülésben megfagyott odakint. Minden pénzt vissza fog kapni, ígérem! – fejezte be Léna.
– Kölcsön? Minek nézel engem, bolondnak? – mordult rá Tóth úr. – Azt hiszed elhiszem, hogy vissza fogod adni? Gondolom nem Kovács küldött, hanem egy koszos utcalány vagy, akinek kéne a pénz.
– Nem uram, ő küldött!
– Nagyszerű. Akkor sem adok egy fityinget sem. Most pedig tűnés, mert zárok.
Léna kétségbeesetten nézett körbe, és megakadt a szeme a gyári gépeken, meg a hatalmas kemencén.
– Várjon! És ha munkát vállalnék? – kérdezte. – Mondja meg, hogy mit kell tennem. Itt maradok éjszaka, és ha reggel meg lesz elégedve a munkámmal, akkor odaadja a kölcsönt.
Tóth úr végignézett az asszonyon. Vékony, gyenge és törékeny. „Sebaj – gondolta. – Hadd törje magát egész éjszaka, majd jó lesz valamire a munkája. Reggel meg majd szépen kidobom, hogy igenis szánalmas, amit csinált, egy fitying sem jár a munkájáért.”
– Nos rendben – mondta lassan. – Ami azt illeti megegyezhetünk. Készíts nekem kereken ötven vaskorongot. Reggel 7-re itt leszek, addigra legyél kész. És ha bármi eltűnik innen, bármit ellopsz, vagy becsapsz, akkor megtalállak!
– Igen uram, értettem – felelte Léna megszeppenten.
Tóth úr szippantott egy nagyot, majd szó nélkül felhúzta a sapkáját, és kicammogott az ajtón. Léna hallotta, ahogyan fordul a kulcs a zárban, és azt is, hogy az úr visszakiált:
– Reggel hét! Kész legyenek!
Léna könnyes szemmel ült le a sarokba. Mire vállalkozott? Hogy gondolta, hogy képes lesz ötven vaskorongot készíteni egy éjszaka alatt?
Ahogy ott ült a sarokban képek derengtek fel előtte. Látta lelki szemei előtt az ágyban fekvő beteg gyerekeket, és a kint várakozó vacogó csöppségeket anyjuk karjaiban… Nem! Nem fogja hagyni, hogy miatta haljanak meg! Ha már itt a lehetőség, akkor éljen vele!
Felállt, eltökélt arccal végignézett a gépeken, azzal munkához látott.
Egész éjen át dolgozott. Mondanom sem kell, hogy egy vasgyári munka nem nőnek való, de Léna keményen dolgozott, nem adta fel. Többször is megégette magát, az egyik gép fogója pedig ráesett a lábára. Nagyot sikított akkor, érezte, hogy eltörött a nagylábujja. Vágások, égési nyomok, karcolások, lila foltok tarkították kezét, lábát, arcát, mindenét, de ő akkor is csak öntötte, formázta, szárította a korongokat. Már végkimerültségben volt, hiába égett tűz odabent, majd szétfagyott a hidegtől.
Így ment ez hosszú órákon keresztül, melyeket Léna éveknek érzett, de eljutott oda, hogy már csak egy korong hiányzott, annak is a formázása. Hatalmas megkönnyebbülés árasztotta el, örömkönnyek csordultak ki a szeméből. Már majdnem kész volt, amikor hangokat hallott odakintről. Sietve fejezte be az utolsót, és a szó szoros értelmében pont elkészült, mire Tóth úr belépett.
– Na, egyben van még a gyáram? – vette szemügyre a korongokat a férfi. – Micsoda füstöt csináltál ide? És azokat a kalapácsokat hogyan tetted le, mindjárt tönkremennek!
– Sajnálom – igazított meg egyet Léna, bár nem tudta, hogy hogyan kell „jól” letenni egy kalapácsot.
– Na és ez mi? – emelte fel Tóth úr az utolsó, az 50. korongot, melynek nem egészen volt korong formája, sokkal inkább egy szívhez hasonlított.
– Jaj, azt hiszem… siettem, és nem volt… nem tudtam rendesen… – rebegte az asszony.
– Kifelé! – kiáltotta Tóth úr. – Kifelé, és felejtsd el a kölcsönt! Ilyen munkáért?
– Uram, kérem ne… – hátrált az ajtó felé Léna. – Megcsinálom az ötvenediket újra, csak adjon egy kis időt…
– Nincs idő! – lökte ki az ajtón Tóth úr. Léna beleesett a hóba. – De ezt elviheted, hogy lásd, milyen jószívű vagyok – dobta elé a formátlan korongot a férfi. – És azt ajánlom, kerüld el a gyáramat!
Léna nem bírta tovább, összerogyott egy fa tövében. Még csak be sem ért a városba, de már elfogyott minden ereje. Az éjszaka folyamán annyira elfáradt, hogy moccanni sem bírt.
Lassú hópelyhek szállingóztak. Léna minden porcikája vacogott, éhes és fáradt volt. Hiába kiáltott volna segítségért, csak az öreg Laci bácsi szokott azon az úton járni, de ő is csak nyáron. Mit csináljon? Semmit. Úgyis csak elrontaná. Ahogyan az ötvenedig vaskorongot is… Ha megcsinálja, ha megcsinálja, akkor megvan a kölcsön! Lehetne venni orvosságot a betegeknek. De ehelyett most nincs kölcsön, nincs orvosság, és talán már beteg sincs, csak megannyi halott kisgyerek. Léna arcán könnyek vízesése folyt végig, fogai kocogtak a hidegtől. Lassan sikerült kinyitnia a száját, de csak halk hangok jöttek ki rajta:
– Hahó! Valaki….
Senki sem hallotta, senki sem jött, senki sem segített. Léna dühében és szomorúságában eldobta az ötvenedig vaskorongot, és lehunyta a szemét.
Kovács úr nem tudta elképzelni, hogy hová tűnt a kis segítője. Már itt kéne lennie. Tóth úr talán bántotta? Vagy elment máshova kölcsönt kérni, miután a gyáros nem adott?
Nagyon aggódott Lénáért.
Éppen egy kislány homlokára tett borogatást, amikor egy hirtelen gondolat fészkelődött a fejébe.
„Menjen a Gyász útra, a vasgyár felé.” Kovács úr megrázta a fejét, s ismét a lány felé fordult, hogy betakarja, amikor egy hangot hallott: „Menj a Gyász útra, a vasgyár felé.”
Mintha szellem szállta volna meg, felpattant, felvette a kabátját, és a Gyász út felé vette az irányt. Sikerült kikerülnie az ajtó előtt álló tömeget, és sietve, szinte futva ment, miközben egyre csak a hang járt a fejében. „Menj a Gyász útra, a vasgyár felé.”
Csak ment, és ment, már majdnem elérte a gyárat, amikor megpillantotta Lénát, egy fa tövében heverni. Odaszaladt hozzá, megölelte. Jéghideg volt az arca, a keze, mindene, de még élt. Az élet utolsó szikrája még pislákolt benne.
Kovács úr felkapta az ölébe, és már éppen indult volna, amikor megpillantott egy… egy zsák aranyat. Bizony, egy barna zsák volt a hóban, tele színtiszta arannyal. A gyógyító pár másodpercig földbegyökerezett lábbal állt, majd miután felocsúdott a csodálkozásból, örömkönnyektől homályos látással felkapta a zsák aranyat. Alatta a finom hóban egy szív alakú nyomot vélt felfedezni.
1930 karácsony napján karácsonyi daloktól zengett a város. A legtöbb éneklő gyerek volt, akik legtöbbször Kovács doktor úr háza elé mentek, hogy énekükkel segítsenek beteg társaikon, akik az elmúlt napokban sokkal jobban lettek. A doktor úr különleges módon rengeteg pénzhez jutott, azt rebesgették, hogy aranyhoz, és így meg tudta venni az orvosságot a betegeknek. Már senki sem állt kint az utcán várva a sorára, nem, még azok is kaptak gyógyszert, akik nem tudtak fizetni. Helyettük csak egy asszony állt az ablakban, egy vékony, törékeny asszony. Ugyan pár karcolás, lila folt és égési sérülés volt a karján, ő mégis mosolygott.
A cikk fejezetei:
1. rész – 2. rész – 3. rész – 4. rész – 5. rész
Author: Zsoldos Árpád és Adrienn
Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak minél több és minél színvonalasabb megszólalási, megjelenési lehetőséget teremtsünk. A cél elérése érdekében készítjük rádióműsorainkat, hangzó és nyomtatott kiadványainkat, elektronikus köteteinket és galériáinkat. Szerzőinknek segítünk kötetük kiadásában, a teljes kiadási folyamatot elvégezzük nyomdai és értékesítő partnereink segítségével. Rendszeresen írunk ki irodalmi pályázatokat és nagy hangsúlyt fektetünk a közösség személyes találkozására is, ezért szervezzük felolvasóestjeinket, nyári táborunkat, születésnapi rendezvényünket. Vállaljuk irodalmi és kulturális események, szavalóversenyek, könyvbemutatók megszervezését és lebonyolítását is. Nyitott közösségként mindig várjuk új alkotók (írók, költők, képzőművészek, előadók) jelentkezését is. Elérhetőségeink: ímélcímek: zsoldos.adrienn@irodalmiradio.hu; zsoldos.arpad@irodalmiradio.hutelefon: 70/616-7583; 70/616-8684 2019-ben a Médiapiac című szakmai lapban jelent meg rólunk egy cikk Sárközi László tollából:http://www.mediapiac.com/mediapiac/Meltokeppen-es-minosegben/114251/ English version: The editors, led by the husband-and-wife team of Árpád and Adrienn Zsoldos, have been championing contemporary Hungarian authors for 18 years. In addition to their radio programmes, they also publish audio books, e-books, anthologies and self-published works. They arrange book readings, book launches and literature workshops, and they regularly hold competitions too. It is an open community that anyone who writes literature in Hungarian can join.
