Karácsonyi csönd
Legkedvesebb gyerekkori csendem a karácsony délután, „Jézuska előtti” csendje. Ez nem is csend, ez csönd. Az Ö-nek ezzel az ünnepélyes, tágas gömbölyűségével. Igen kicsi lakásban laktunk, ezért a program mindig egyforma volt: mialatt „az angyalka” a csöpp lakásba illő pici karácsonyfát földíszítette, és elhelyezte alatta az ajándékokat, apukám azalatt sétálni vitt. A gyerekkori emlékekben, kivétel nélkül minden karácsony fehér. Apukám, aki jókedvű volt, csillogó szemű és erős, kézen fogott, és elindultunk a környező utcákon lesni, hátha meglátjuk az érkező Jézuskát. Gyorsan esteledett, a harapós hidegben jó volt apám meleg tenyerébe bújtatni a kezem, s lassan lépegettünk a méteres hófalak között.
Az én emlékeimben a házmesterek karácsonykor mindig szépen eltakarították, s az út mentén, még nálam is magasabb kupacokba hányták a havat. Ilyenkor a járda, még ha jégtől csillogó is, de tiszta volt, mintha a várakozástól megfényesedett volna. Bár az emlékeimben havasak az utcák, olyanra nem emlékszem, hogy szakadt volna a hó. Csak arra, hogy az utcák fehérek és tiszták, és hogy nagytakarítás lehetett az égben is, mert a sötétkék bársonyon úgy tündököltek a csillagok, hogy tudni lehetett: azon a rendkívüli estén, valamennyiükbe új lélek költözött.
Eleinte élénken beszélgettünk, egyre vártam, hogy meglátom Jézuskát, akit nagyon egyszerű, barátságos, favágó-szerű embernek képzeltem el, hiszen a Mikulás is ilyen volt, aki mindig eljött a mi falunkba. Tudtam, hogy szereti a gyerekeket, repülni tud, és biztosan fehér gyolcsingben, fekete posztó ruhája fölött kis báránybőr ködmönben és kucsmában, kezében karácsonyfával és ajándékokkal suhan a környéken mindenfelé. Úgy tudtam, hogy jó és igazságos, de nagyon szigorú és kicsit szorongtam is, mert bár igyekeztem, hogy szófogadó legyek, ki tudja nem követtem-e el olyasmit, ami miatt egyszer majd mégsem jön el hozzám…
Jézuskát ugyan soha nem sikerült meglátnunk, s ahogy esti ruhába öltözött a délután, apámmal is egyre fogyott közöttünk a szó, a csönd mégis egyre szebb lett. A házak némelyikében föltűnt egy-egy ablak, amelyről látható volt, hogy oda a Jézuska már megérkezett! Odabent gyertyák fénye vonta melegségbe a szobát, szaloncukrok papírja és arany dió csillant, s mintha még az utca is fenyőillattal telt volna meg. Minden újabb karácsonyos ablak olyan volt, mintha egy-egy kis csillag hullott volna a szívemre, egyre nagyobbra nőtt tőle a varázslat, egyre inkább hatalmába kerített a várakozással, jó titkokkal teli Csönd.
Egészen elnémultunk már, mire hazaérve befordultunk a kapun. Szótlanul vettük a lépcsőfordulókat a második emeletig, még a csengetés, az ajtónyitás, a lakásban a rántott hús aranyszínben terjengő illata sem tudott kizökkenteni ebből az ünnepi Csöndből. Levettük a kabátot
és a cipőt, s éppen mire elkészültünk csengettyű szólalt meg, az ajtó katedrálüvegén át láttam Jézuska előrehajló alakját, amint sorra gyújtogatja a viaszgyertyák sárgafényű lángjait. Anyám jött elénk a szobából, örömmel mutatva, hogy mégis, mégis itt járt…
Csillagszórók gyémántjai szálldostak szerteszét, örömükben opál könnyeket hullattak a gyertyák, s a lecsordult cseppek, selymes jégcsapokká tömörültek az ágvégi tűleveleken. Soha, sehol, gyertyának oly szép meleg fénye, oly lágy viasza nem volt, s eleven fenyőlélegzet illatával telt meg a kis szoba. Álltam a szüleim között középen, szememben kigyúltak a szépséges karácsonyfa gyertyáinak testvérei, s a szívemben teljes volt a boldogságos, karácsonyi Csönd.
Author: Nádasi Katalin
Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és elhivatottsággal végzett film gyártásvezetői, majd stúdióvezetői munka után, az élet úgy hozta, hogy egyik szülőnk betegsége miatt a következő két évtizedet otthoni betegápolással töltöttem. Bevallom, voltak kétségeim, hogy egy ilyen pörgős és változatos, mondhatnám rumlis tevékenység után, bírom-e majd ezt az otthoni bezártságban zajló munkát. Életem egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy ebben a létformában, melytől sokan falkórságot kapnak, számomra kinyílt a világ. Hónapokkal az átállás után érzékeltem, hogy amíg a szakmámban dolgoztam, teljes agykapacitásomat kitöltötte a sok érdekes feladat, majd otthon a családért végzett másfajta feladatrengeteg. A család számomra mindig is a legfontosabb értéket képviselte, de ez alatt a beteg mellett töltött, több mint másfél évtized alatt ébredtem rá, hogy a családi feladatok nagy része fizikai elfoglaltság, melyek közben az ember agya remekül tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mint a munkahelyi tevékenység idején, amikor az utolsó másodpercem is programozva volt. Boldog meglepetéssel vettem észre, hogy mennyi minden érdekel, hogy véleményem van a világ dolgairól, és hogy szívesen gondolom végig az élet különös eseményeit. Korábban egyszerűen el sem jutottam idáig, mert soha semmire nem volt elegendő időm. S ez még csak a kérdés...